4. Rosszkor, rossz helyen
- Cassie!- kiabálta, miközben kétségbeesett arccal rohant felénk. Cullenék utat engedtek neki, mire olyan erővel ugrott a nyakamba és szorított magához, hogy még csak tiltakozni sem volt időm. Megmerevedtem, jelezvén, ez nekem nem annyira jó. Elengedett, és félelemmel, aggodalommal teli szemeit az enyémekbe fúrta. Ez nem jelent jót. Ha valaki így néz az sosem jelent jót, a fenébe is.
- Amy, mi történt? Itt vannak, ugye? Nem vették be az öngyilkos mesét és eljöttek értem, igaz?- már vártam, hogy szomorú arccal bólint, majd kilép mögüle két sötét ruhás alak, de nem ez történt. Zavart arckifejezése láttán, rá kellett jöjjek, nem emiatt olyan feldúlt.
- Ms. Dawson, biztosíthatom, hogy minden rendben van. Még időben kihoztam.- lépett Amyhez Adam, és megnyugtatólag a vállára tette a kezét.
- Hála Istennek! Köszönöm nektek.- fújta ki megkönnyebbülve a levegőt a „nagynéném”, miközben vonásai ismét a megszokott kedvességet, ám kis bűntudatot sugároztak.
- Valaki elmagyarázná végre nekem, hogy mégis mi folyik itt?- két karomat szorosan keresztbe fontam magam előtt, és idegesen pillantottam egyik arcról a másikra. Nem jött válasz.
- Rendben. Ha így állunk, akkor azt hiszem én vissza is megyek, mert mindjárt kezdődik a következő órám és nem óhajtok róla elkésni.- hátat fordítottam nekik és épp nyitottam volna az iskola vészkijáratának ajtaját, mikor Amy utánam szólt.
- Nem, Cassie! Te most szépen hazajössz velem, és nem tűrök el semmilyen ellenvetést!- lefagytam. Pontosan olyan hangsúllyal és szinte azonos hangszínnel ejtette ki a szavakat, mint mikor a papa valamit kért, és nekem nem lehetett ellenvetésem. Ha valami nem tetszett és bedurcáztam, apu mindig ezt a hangszínét vette elő, mert tudta, hogy olyan ijesztő mikor így beszél.
Megfordultam, miközben éreztem, hogy a mellkasom összeszorul és szívembe, szúró fájdalom nyilall. Képek peregtek le a szemeim előtt, életem legcsodálatosabb időszakáról, amit a két számomra legfontosabb ember tett ennyire boldoggá. Aztán az a bizonyos éjszaka, ami tönkre tette ezt az idillt és engem a földi pokolba juttatott.
Gyilkos pillantásokat lövellve hajoltam olyan közel Amyhez, hogy éreztem az arcomon, a levegőt, amit zihálva fújt ki.
- Ne merészelj, velem így beszélni! Az egyetlen, aki így beszélhetett velem, az halott és te bemocskoltad az emlékét.- sziszegtem, miközben a düh és a harag egész testemet átjárta.
- Én nem…
- Hagyj békén, nem is ismerlek. Tűnj el a házamból, és ne gyere vissza többet!- megpördültem és egy pillanat múlva, már bent voltam az iskola egyik félreeső folyosóján. Még hallottam, hogy Amyből előtörnek a könnyei és Cullenék próbálták megnyugtatni, azonban nem érdekelt. Amy olyat tett, amiért más talán az életével fizetett volna. Vajon őt is képes lennék megölni?
Nem, valószínűleg nem. Sosem lennék képes erre. Vagy mégis? Az előbb eddig ismeretlen, vadállatias düh tört elő belőlem, és nem sokon múlt, hogy hagytam elszabadulni. Ekkor azonban neki ütköztem valaminek. Fel pillantottam, és Shaunnal találtam szembe magam.
- Ó, bocs, nem láttalak.- motyogtam, mire zavartan pislogott.
- Ne haragudj, de nem értettem mit mondtál.- csodálkozva fürkésztem az arcát. Aztán leesett. Attól még, hogy nem hall, beszélni tud.
- Öhm, csak azt mondtam, hogy bocs, amiért neked jöttem.- elmosolyodott.
- Semmi baj. Valami baj van? Olyan gondterheltnek tűnsz!- még mindig nem értettem. Hogyan értette, amit mondtam, mikor nem hallja. Hát, persze. Szájról olvasás.
Nem tudom, miért de úgy éreztem, ő talán meg értheti a fájdalmamat. Sosem bíztam senkiben, de ez a fiú más volt. Meleg, barátságos arca valahogy engem is jobb kedvre derített.
- Hát, a múltamból valaki olyan dolgokat juttatott eszembe, ami bár sosem történt volna meg.
- Megértelek. Ne rágódj rajta, biztosan nem direkt mondta az illető.- elmosolyodtam. Igaza volt, hiszen Amy biztosan nem azért mondta, hogy megbántson, csak így akarta elérni, hogy ne ellenkezzek. Azonban bennem pontosan az ellenkezőjét váltotta ki.
- Bár elfelejthetném.
- Micsodát? Csak nem lehet olyan szörnyű.- mélyen a szemeibe néztem, tudtam, hogy ha most elmondom neki, mi történt a szüleimmel, akkor kitér a hitéből. Kisvárosi srác, aki csak maximum a hírekből hall ehhez hasonlókat, totál kikészülne tőle.
- Nem akarok beszélni róla. Csak el akarom felejteni.- részemről ezt a témát lezártnak tekintettem.
- Ha akarod, segítek felejteni.- a következő pillanatban erősen megszorította a kezem, amitől az áramütésszerű érzés átjárta a testemet, de most a képek, gondolatok és érzelmek hulláma helyett, csak meleg bizsergést éreztem.
- Jobb?- bólintottam, majd hirtelen feleszmélve elrántottam a kezem. A rossz érzés visszatért. Riadtan léptem egyet hátra. Ez a srác csinált velem valamit, és ez ijesztő.
- Ki vagy te, és mit műveltél velem?- szegeztem oda Shaunnak a kérdést, miközben egyre jobban hátráltam.
- Én nem akartam. Azt hittem segíteni fog.- mondta bűntudatosan. Teljesen összezavarodtam.
- Hé, Cassie várj!- nem vártam. Elfutottam. Kivágtam az iskola ajtaját, majd futni kezdtem. Nem az otthonom felé. Be az erdőbe. Egyre beljebb és beljebb. A gondolatok villámokként cikáztak a fejemben. A mai nap minden a feje tetejére állt. Ennek nem így kellene történnie.
Egy nagy mezőre értem, ami kissé furán hatott egy erdőben, de mégis gyönyörűen nézett ki. Besétáltam a közepére majd törökülésben leültem. Az eső pont ebben a pillanatban kezdett szemerkélni, majd szép lassan zuhogni. Az esővel együtt sírtam én is. Valami megváltozott. Megváltoztam. Érzem, hogy nem stimmel velem valami, és ezt, ez az új titokzatos hely okozta.
Mindig éreztem, hogy valami hiányzik. Most mintha megtaláltam volna egy részét. Nem tudom, mi lehet az, de érzem, hogy kicsit kisebb lett az űr, ami eddig bennem volt. Persze azt leszámítva, hogy eddig sem voltam teljesen normális, és most már teljesen elvesztettem a józan eszem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy kis vér ilyen dolgokat vált ki belőlem, mint ma az étkezdében.
Lehet, hogy ez valami olyasmi, mint mikor az ember rosszul lesz a vértől, csak nálam így jött ki? Nem, azt nem hiszem. Sosem voltam rosszul egy kis vértől, bár most, hogy így belegondolok, sosem láttam közelről friss, meleg, zamatos vért. A gondolattól összefutottam a nyál a számban. Undorító. Sosem lennék én ilyenre képes. Én nem vagyok valami emberek által kitalált mitikus lény, ami az emberek vérét szívja.
Vámpírok nem léteznek, csak elmebeteg emberek, akik azoknak hiszik magukat, és a fanatizmus elveszi az eszüket. Viszont én sosem hittem az ilyenekben azelőtt. Most sem hiszem, hogy vannak. Vámpírok nem léteznek, ahogy tündérek, meg vérfarkasok sem.
Akkor viszont miért? Miért akartam belekóstolni Cam vérébe. Nem, ezt azonnal ki kell vernem a fejemből. Erről jut eszembe. Shaun nem átlagos. Valamit csinált velem, amitől blokkolta a képességemet. Jól esett. Egyszer valakihez úgy hozzá érni, hogy nem nyílik meg előttem az egész élete és minden egyes gondolata, érzelme. Azonban ez nem mentség arra, amit ma tett velem.
Azt mondta, segít felejteni. Talán képes lenne törölni az emberek memóriáját? Ez hülyeség, hiszen én még mindig emlékszem mindenre az eddigi életemből, kivéve persze az első pár hónapot. Az csak üres sötétség.
Fázni kezdtem. Az összes ruhám átázott. Lehűlt a levegő és besötétedett. Ennyi ideig ültem volna idekint? Talán haza kellene mennem. Nem, biztosan ott keresnének először. Talán csak annyi időre, míg az irataimat és pár ruhát összepakolok, és tovább állok. Nem maradhatok itt. Amióta itt vagyok semmi sem normális. Cullenék furcsák. Valami nem stimmel velük. Nem lehet, hogy mind ugyanúgy néznek ki. Ilyen nincs. Ha valaki nem a rokonod, akkor ez lehetetlen. Hacsak nem mind ugyanabban a betegségben szenved. Akkor meg az nem világos, hogy ki az a hülye, aki beteg gyerekeket fogad örökbe.
Oké, akkor egyszerű. Itt minden furcsa, és gyanús. Az emberek sem olyanok, mint kellene. Hatalmas vadállatok rohangálnak az erdőben, mint az a Jake nevezetű mutáns farkas. Lehet, nemcsak azaz egy van, hanem egy egész falkányi. El kell tűnnöm innen. Minél hamarabb.
Felálltam és kiráztam, teljesen elzsibbadt végtagjaimat. Na, de merre? Vissza nem mehetek? Más helyet meg nem ismerek. Elindultam északnak, fel a hegy felé.
Már bent jártam az erdő sűrűjében, mikor ismerős szag ütötte meg az orrom. Megint az a furcsa, ami égeti az orrom, és tüsszentenem kell tőle. Körbe néztem, és rá kellett jönnöm, hogy nem messze vagyok attól a helytől, ahol tegnap megtámadott a mutáns Jake farkas. Renesmée azt mondta, kerüljem ezt a helyet, erre most még beljebb jöhettem, mint a legutóbb. De nem tudom, hol vagyok. Merre menjek?
Zörgést hallottam a közelből. Majd az ismerős ázott kutya szag csapta meg az orrom. Megpördültem és a Jake nevezetű farkas állt tőlem alig pár méterre, miközben hatalmas agyaraival csattogott és morgott rám. Vöröses bundáját felborzolta, hatalmas mancsaival meg idegesen toporgott.
Nem mondhatom, hogy én megmondtam. Hiszen az állat csak a saját területét védi, ahova egy nem kívánt idegen besétált. Mivel ma nem igazán ettem az ebéd óta, gyengének éreztem magam, és nem tudtam volna gyorsan futni. A látásom és hallásom is tompult. Épp, hogy a fák és bokrok körvonalát láttam. Azonban nincs más lehetőség, csak a futás.
Futásnak eredtem, árkon-bokron, miközben a hatalmas farkas ott lihegett a nyomomban. Nem tudom mennyit és merre futottam, de egyik pillanatról a másikra, majdnem bele rohantam 2 másik, legalább ilyen hatalmas farkasba, akik elállták az utamat. Megpördültem, és rájöttem, hogy körbe vettek. Nincs esély. Fel kellett adnom. Azonban, nem adom én magam olyan könnyen. Valami oknál fogva, furcsa védekező ösztön tört elő belőlem.
Felmértem ellenfeleimet, miközben rájuk vicsorogtam és morogtam. Afféle verekedésre felkészülő pózba álltam és vártam. Sosem csináltam még ilyet, de most ösztönösen jött. Jake támadott. Elugrottam, épp csak hajszálon múlt, hogy átharapta a torkom. Elszökkentem, majd a másik két farkas támadásait próbáltam kivédeni, miközben azon agyaltam, én hogyan támadhatnék vissza. Lassú voltam. A legkisebb, belém mart. A saját vérem fémes szaga, csapta meg az orrom. A józan eszemre valami köd szállt, és teljesen kikelve magamból támadtam. Karmoltam haraptam, amit csak lehetett. 3-an azonban erősebbek voltak. Csúnya sebeket kaptam. A Jake nevű végül letepert. Még utolsó erőmmel próbáltam küzdeni, de hatalmas mancsai satuként szorítottak a talajhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése