Halálos Vérvonal - 7. fejezet

7. Menekülés a végtelenbe

Egy perc múlva egy ezüstszürke Volvohoz értünk, és Adam gyengéden a hátsó ülésre fektetett. Már ült volna be mellém, de felszisszentem. Nem akartam, hogy bárki szennyezett testem közelében legyen.

- Gyere Adam! Szállj be előre. Mennünk kell Carlislehoz!

- Ne, ne, ne… Haza akarok menni! Haza…- nyöszörögtem riadtan.

- Kérlek Cassie…-kezdett bele Adam, de Edward közbe vágott.

- Rendben. Akkor hazaviszünk.

- De Edward…

- Most nyugodt környezetre van szüksége, olyanra, amit ismer. Az aggodalmaskodás helyett inkább szólj Carlislenak, hogy Amyhez visszük.- beszálltak az autóba és Edward gázt adott. Adam már hívta is a dokit, miközben többször aggodalmasan rám pillantott.  Minden egyes pillantása égette beszennyezett bőröm, mintha a pokol lángjai nyaldostak volna. Szívem szerint most azonnal kiugrottam volna a kocsiból, és soha többet nem jöttem volna vissza ide, mert nem akartam bemocskolni senki mást a jelenlétemmel.

Miközben ezek a gondolatok futottak végig az agyamon, Edward még szorosabban kezdte markolni a kormányt. Pár perc múlva az autó megállt, és mikor Adam kiemelt a kocsiból, Amy halálra vált arccal rontott ki a házból.

- Te jó ég, hogy történhetett ez? Megígértétek, hogy vigyázni fogtok rá, azt mondtad, nem esik bántódása!- üvöltött hisztérikusan, miközben Edward mellkasát püfölte.

- Ezt beszéljük meg inkább odabent!- mondta Edward, miközben lehámozta magáról Amyt. A nő bólintott és elindultunk befelé.

Már épp megkértem volna Adamet, hogy a szobámba vigyen, mikor elindult felfelé az emeletre. Nem tudom, honnan tudta, melyik az én szobám, de egyenesen odavitt.

- Most, egy kis időre magadra hagylak, de hamarosan visszajövök.- suttogta Adam mielőtt távozott. Csak ezt a pillanatot vártam, azt, hogy végre egyedül legyek. Valahogy sikerült odatántorognom a fürdőszobámig, ahol nem mertem belenézni a tükörbe, mert attól féltem, hogy egy szörnyeteg néz vissza rám. Ezért mielőtt felkapcsoltam volna a villanyt, egy törölközővel letakartam a tükröt. Ezek után beálltam a zuhany alá és megindítottam a meleg vizet, és mivel úgy gondoltam, hogy a szennyeződést nem tudnám magamról ledörzsölni szivaccsal, egy körömkefével kezdtem sikálni a mocskot.

Abban reménykedtem, hogy majd látni fogom, ahogy eltűnik az iszonyatos piszok a bőrömről, de bármeddig és bármilyen erősen próbálkoztam, nem sikerült. Sőt, most már fertőzött véremet is láttam. Miközben próbáltam megtisztítani a testemet, nem vettem észre, hogy Amy rám nyitott.

- Úristen! Cassie ne!- kiáltotta el magát mielőtt rám ugrott. Felsikítottam a váratlan támadástól, és mikor észrevettem, hogy ő az, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, nehogy megfertőzzem.

- Mi történt?- kérdezte riadtan az épp belépő Carlisle, de elég volt rám néznie, máris elszörnyedt. Rémes volt látni az ijedséget a szemében, ahogy megpillantotta bemocskolt bőrömet. Nem hiszem, hogy képes leszek arra, hogy azzal a tudattal éljek együtt, hogy már senkinek sem kellek ilyen fertőzötten.

- Szia Cassie! Látom nem vagy valami jó bőrben.- tehát igazam volt. A beszennyezett bőröm látványától lett rosszul.- Mondd csak, esetleg megvizsgálhatnálak?- visszatartott könnyeimtől nem tudtam megszólalni, ezért csak megráztam a fejem.- Rendben, akkor majd később visszajövök.- mondta, mielőtt kiment.

- Gyere, drágám! Menjünk a szobádba!- szólt Amy és már nyújtotta felém a kezét, de én csak a fejemet ráztam megingathatatlanul.

- Één… aakaaroook… egyedüül… le..lenni.- nyöszörögtem rekedt hangon, mire Amy elszomorodott, majd lassan hátat fordított nekem és kivánszorgott.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy mindenki elhagyott a fertőzés miatt. Csak ültem a már sötét fürdőm zuhanytálcájában, és nem láttam semmi mást, csak a mocskos sötétséget magamon és körülöttem a tiszta fényt. Úgy éreztem, meg kell halnom.

Visszatántorogtam a szobámba és azonnal az ágyamra vetettem magam, nem volt erőm felöltözni sem.

Újra a sötét sikátorban voltam a két szadista állattal és minden kezdődött elölről. A kabát letépése, a blúz széttépése, a mellem megmarkolása, mely most is ugyanúgy fájt akár az első alkalommal. A nagydarab ismét szétfeszítette a combjaimat, de most mikor belém hatolt, már fel tudtam sikítani a fájdalomtól.

Kinyitottam a szemem és nem láttam mást, csak a sötét szobámat.  Tehát csak egy rémálom volt, meg sem történt. Akkor nem is vagyok meggyalázott és beszennyezett. Ekkor, azonban fájdalom nyilallt a csuklóimba, és mikor riadtan a szemem elé emeltem a kezeimet, megláttam a kék és lila foltokat és a fertőzés nyomait a bőrömön. Mégis megtörtént. Bemocskoltak, megbecstelenítettek, tönkre tettek. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, úgy éreztem, ordítanom kell, de egy hang sem jött ki a torkomon.

- Szia Cassie!- bújt be félénken Adam.- Hogy vagy?- nem tudtam, mit válaszoljak, hogyan írjam le azt az érzést, amely most belülről pusztított. Végül csak halkan ennyit mondtam:

- Sajnálom.

- Nem Cass, én sajnálom. Ha oda…- kezdte volna, de félbeszakítottam.

- Menj el!

- Rendben. Ahogy akarod.- majd becsukta az ajtót, és ismét egyedül maradhattam a fájdalmammal.

Végignéztem magamon. A látványtól hánynom kellett. Egész testem tele zúzódásokkal és azzal az undormánnyal, amivel bemocskoltak. Nem bírtam magamat elviselni. Felkaptam egy melegítő nadrágot meg egy szürke pólót, többre nem voltam képes. Odavánszorogtam az ablakhoz, és a felnéztem a csillagos égre.

- Miért pont én? Miért kell ennyit szenvednem? Az eddigi nem volt elég?- tettem fel magamban a kérdéseket, miközben a gyönyörű csillagokat csodáltam. A szemeimben ismét könnyen gyűltek. Szörnyeteg vagyok, és nem érdemlem meg, hogy ilyen gyönyörű dolgot lássak. Megfordultam és lekuporodtam az ablak alá. Lábaimat felhúztam és átkaroltam a kezeimmel. Csak ültem ott és hallgattam a csendet. Nem akartam aludni, nem akartam semmit sem. Meg akartam szűnni létezni.

Tudtam, már sosem lennék a régi. Soha többé nem akartam innen kitenni a lábam, nem akartam emberek között lenni. Nem akartam, hogy lássák megbélyegzett testemet, melyet ez a fertő beszennyezett.

Miközben életem eme szörnyű végkifejletén gondolkodtam, hangokat hallottam beszűrődni az ajtón kívülről.

- Jasper! Könyörgök, ne csináld!- hallottam Alicet, ahogy könyörög.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!- majd Jasper benyitott a szobámba.

De bárcsak ne tette volna! Mert ahogy rám nézett, fájdalmas grimasz ült ki az arcára, felordított fájdalmában, és görcsösen rángatózott, miközben a földre zuhant. A következő másodpercben Alice rontott be, és kivonszolta Jaspert, közben gyilkos pillantásokat lövellt felém. 

Megcsóváltam a fejem. Azt hiszem, ennél rosszabb már nem lehet. A puszta látványomtól Jasper teljesen kiakadt, és ezért Alice most gyűlöl. Úgy gondolom, magamnál jobban senki sem gyűlölhet engem. Éppen ezért, mindenki jobban járna, ha megszűnnék létezni egész valómban.

Esetleg, ha találnék egy fegyvert a házban… Nem, az túl hangos lenne. Akkor… Mi lehetne jó?  Kötél? Áhh! Az túl macerás, és hosszú. Aztán szöget ütött a fejemben egy gondolat. Gyógyszer! Igen, erre van most szükségem.

Amy szobájában biztos van pár doboz fájdalomcsillapító, talán nyugtató is. Igen, a gyógyszer jó ötlet. Feltápászkodtam és visszasétáltam az ágyhoz. Leültem és az agyam járni kezdett. Talán, ha lemennék és felhoznék egy pár tablettát, akkor senki sem venné észre. No, persze. Vámpírok, és nem hallanának meg? Lehet mégsem olyan jó ötlet.

Nem, már elterveztem. Feladom, mert így nem élhetek tovább. Tudom gyáva dolog, csak úgy elmenekülni a problémák elől, de ekkora szégyen mellett, amit érzek ez már nem oszt, nem szoroz. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam és körbenéztem, sehol senki. A lépcsőhöz osontam és hallgatózni kezdtem. A hangokat tisztán hallottam, így sikerült leszűrnöm, hogy Carlisle van már csak ott, és ő is épp indulni készült. Nagyon reméltem, hogy nem hall meg és jobban lefoglalja Amy megnyugtatása.

Lelopakodtam a lépcsőn, pont nem vettek észre, mikor elosontam a nappali előtt és balra fordultam, egyenesen Amy szobájának fürdőszobája felé. Bementem, és a kis helyiségben vadul, de mégis olyan halkan amennyire csak lehet, kutakodni kezdtem. Megnéztem a kis szekrényben és az összes létező helyen, de semmi. Az nem lehet, hogy ne tartson itthon gyógyszereket, hiszen a múltkor nekem is akart adni. Körbenéztem még egyszer, és mikor már feladtam volna, az ajtó mellett megpillantottam egy kis elsősegély dobozt. Felkaptam és kinyitottam. Volt benne sokféle gyógyszer, de nekem nem ilyenre volt szükségem. Aztán megtaláltam. Egy doboz nagyon erős altató. A használati utasítás szerint felnőtt ember egy nap maximum 1-et szedhet be. Akkor azt hiszem, egy egész doboz bevétele halálos lehet. Ez kellett nekem. Zsebre vágtam a flakont és visszatettem a ládát a helyére.

Visszaosontam a szobámba és kulcsra zártam az ajtót, hogy senki ne zavarhasson, mikor elmegyek. Leültem az ágyamra, majd elő vettem az altatót a zsebemből. Nagy levegőt vettem. Meg tudom csinálni, hiszen már úgy sincs veszteni valóm. Nem tarthat vissza semmi, hiszen emberileg már senki sem vagyok és így Amynek sem kell miattam szégyenkeznie. Ezzel az ő életét is megkönnyítem.

Remegő kézzel lecsavartam a tégely tetejét és a már korábban előkészített vízzel együtt az ablakomhoz vánszorogtam. Odahúztam egy széket és leültem, miközben megváltásom kulcsa kezemben volt. Kinéztem a gyönyörű éjszakába. Ez volt az utolsó dolog, amit életemben látni akartam. Letettem az ablakpárkányra a vizet, majd a doboz tartalmát a markomba öntöttem. Bekaptam az egészet, majd a víz segítségével lement az összes.

A poharat letettem a földre és kinyitottam az ablakot. Tudtam, hogy legalább 10 percnek el kell telnie mire a gyógyszer hatni fog. Semmit nem fogok érezni az egészből, csak egyszerűen elalszom, és végre megszabadulhatok az emberi létem fájdalmaitól. Éreztem, ahogy a hűvös levegő cirógatja az arcomat. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak.

Pár perc elteltével kezdtem érezni a pirulák hatását. A fáradság kezdett rajtam eluralkodni, szemeimet pedig alig bírtam nyitva tartani. Már épp elszenderedtem volna, mikor valaki dörömbölt az ajtón. Nem figyeltem oda, csak át akartam magam adni az öntudatlanságnak, hogy végre a szüleimmel lehessek a végtelen csöndben és nyugalomban.

- Cassie, ne csináld ezt! Nem a te hibád volt, ami történt.- Amy volt az. Nem tudom, hogyan jött rá, de nem is érdekelt. Már semmi sem számított. Lehet haragudni fog rám a tettemért, de végső soron jobb lesz így neki is. Nem akartam tovább nézni az elkínzott arcát, amit az irántam tanúsított szánalomból mutatott, miközben bárhol lett volna csak nem velem.

Kizártam Amy kétségbeesett kiabálásának és dörömbölésének hangjait, és átadtam magam a szer hatásának. A hangok kezdtek halkulni, és már közel voltam a semmihez, már csak egy hajszál választott el tőle. Az utolsó, amit még érzékeltem, valami reccsenés, majd valami hideg érintése magamon. Aztán minden elcsendesedett és sötét lett. Lebegtem a semmiben. Sikerült. Meghaltam. Megpillantottam a távolban valami fényeset, amely úgy hívogatott, hogy elindultam felé. Ahogy haladtam egyre közelebb megpillantottam a mamát, meg a papát. Rohanni kezdtem, hogy minél hamarabb velük lehessek, mikor egy távoli hang kezdett szólongatni.

- Cassie, Cassie! Ne, hagyj itt, kérlek! Gyere vissza hozzám! Szükségem van rád!- megtorpantam és körbenéztem. Sehol semmi, mégis éreztem, hogy ez a hang valahonnan a távolból jött. A hang bársonyos és hívogató volt. Lehetett érezni benne a kétségbeesést és a fájdalmat. A szüleimre pillantottam. Velük akartam lenni, de ez a hang egyszerűen megállított, mielőtt beléptem volna a fénybe.

- Cassie, menj vissza hozzá! A te időd még nem jött el!- szólalt meg a mama kedves hangján, amitől éles fájdalom hasított belém. Legszívesebben odarohantam volna, de nem tudtam közelebb kerülni hozzájuk.

- Szeretünk téged, és várni fogunk, mikor majd itt lesz az idő, de most szükség van rád odaát.- azzal a fény eltűnt és vele együtt a szüleim is. Megint csak a sötétség és a végtelen űr vett körül.

Aztán megint hallottam azt a bársonyos könyörgő hangot. Elindultam a hang irányába, ami egyre erősödött, majd hirtelen, mintha zuhanni kezdtem volna, és hatalmas puffanással földet értem volna.

A fejembe hasogató fejfájás nyílalt, és irtózatos éhség lett rajtam úrrá. Visszajöttem. Bár nem vagyok halott. Még ezt sem kaphattam meg, pedig már olyan közel voltam hozzá. A mama azt mondta, nekem még dolgom van ebben a világban, de mégis mit tehetnék én egy ilyen testben, ilyen gyalázatosan.

Megpróbáltam kinyitni a szemem, melyekre mintha ólomsúly nehezedett volna. Először csak homályos foltokat láttam, majd szép lassan kezdett kiélesedni. Felismertem a szobát. Az én szobám volt, én pedig az ágyamban feküdtem. Fel akartam kelni, mikor valami megmozdult és egy pillanat múlva két gyönyörű szempár fúródott az enyéimbe. Ezek nem szép borostyán színűek voltak. Sötétek, szinte feketék és mély fájdalmat és gyötrődést mutattak.

Aztán, mintha csak keresztül néztek volna rajtam, a gyönyörű szemek tulajdonosa visszasüppedt a székbe, ami az ágy mellett volt. Nem értettem. Talán nem vett észre, vagy mi? Végignéztem az alakon és végre leesett, hogy Adam az. De mégis mit keres itt és miért olyan szomorú? A fiú kifújta a levegőt majd megrázta a fejét és összeroskadva az ágyra dőlt felső testével. Riadtan húzódtam el, nehogy hozzám érjen, mire ismét felkapta a fejét és mint aki nem hisz a szemének olyan közel hajolt hozzám, hogy a lélegzetem is elakadt. Végignézett rajtam, amitől nagyon rosszul éreztem magam majd kikiabált.

- Gyertek! Visszajött! Cassie, visszajött.- majd visszafordult és szemeiben mintha kis öröm csillant volna meg. Pár pillanat múlva a doki, Edward, Alice és Amy jelent meg.

- Ó, Cassie! Azt hittem, hogy örökre elveszítelek.- borult a nyakamba szipogva Amy, mire felszisszentem. Még mindig fájt az érintés, még ha kedveskedésnek szánta. Aztán hirtelen összeállt a kép. Nem véletlenül jöttem vissza. A harag kezdett elönteni és eltoltam magamtól Amyt.

- Miért nem hagytál elmenni? Miért?!- kiabáltam, miközben a könnyek ismét utat törtek maguknak. Amy megdermedt. Mind egy pillanatra márványszobrokká váltak.

- Te meg akartál halni?- kérdezte hitetlenkedve.

- Igen, és sikerült is volna, ha nem akadályoztok meg benne. Már olyan közel voltam. Csak egy lépés választott el attól, hogy a szüleimmel lehessek odaát, de úgy tűnik eme apró örömöt sem kaphattam meg.

- Hogy mondhatsz ilyet, Cassie?- szemeiben könnyek gyűltek. Tudtam, hogy megbántottam, de haragudtam rá. Ő nem tudja milyen érzés ebbe a testbe bezárva lenni. Egyszerűen hányingerem lett a tudattól, hogy a fertőzött testemre gondoltam.

- Én… egyedül akarok lenni.- motyogtam, nem nézve egyikükre sem.

- Ó, azt már nem kisasszony! Még egyszer ezt nem játsszuk el.- felkaptam a fejem, Amy meglepő válaszára. Hirtelen egész testemen a harag érzése söpört végig, mint valami futótűz. A másodperc töredéke alatt támadtam rá. Az egyik pillanatban még az ágyon kuporodtam össze, a másikban meg már Amyn ültem és a nyakát szorítottam, miközben furcsa morgás tört elő a torkomból.

Nem kapott levegőt. Köhögött és kezeivel kapálódzott. Ez erőt adott és még szorosabban szorítottam a nyakát, aztán valami hűvöset éreztem és a következő pillanatban a falnak vágódtam. Egy pillanatra megszédültem, de ez nem tartott vissza attól, hogy ismét rátámadjak Amyre. Elrugaszkodtam a faltól, de ekkor két kéz fonódott körém és vasmarokkal szorított, magához.

Halálos vérvonal - 6. fejezet

A mostani fejezettel kapcsolatban szeretném jelezni, hogy olyan dolgok lesznek benne, amit gyenge idegzetűeknek vagy érzékeny lelkűeknek nem ajánlok. Illetve a fejezet korhatáros, mert szadista részeket tartalmaz. A korhatár 18 év.
Egyébként jó olvasást! Nagyon szeretném, ha kommentálnátok hozzá, mert kíváncsi vagyok a reakciótokra!
Külön köszönet: Gabynak, aki nélkül ez a fejezet nem irodhatott volna meg. Köszönöm neked drága Gabym.
üdv. Hope.

6.Erőszak

Mikor felébredtem, csalódottan vettem észre, hogy Shaun elment. Biztos haza kellett mennie. Kimásztam az ágyból és a fürdő felé vettem az irányt. Miután rendbe szedtem magam és a sebeimet is átkötöztem, kényelmes farmerba és fehér topba bújtam. Felvettem egy vékony pulcsit és összepakoltam a cuccaimat a sulihoz.

Levánszorogtam a lépcsőn, és a konyhába battyogtam. Amy sehol sem volt, így finom reggeli sem gőzölgött a tűzhelyen. Lehet komolyan gondolta, amiket a fejéhez vágtam és tényleg lelépett? Úgy tűnik, akkor meg kell tanulnom főzni, különben előbb vagy utóbb éhen fogok halni. Csináltam magamnak egy kis müzlit, amiből nem igazán ettem sokat, mert nem volt valami finom. Olyan volt, mintha teljesen íztelen lenne. Miután elmosogattam, tornacipőt húztam és elindultam a suliba. Bár borús volt az ég, mégis kellemes tavaszi idő volt.

Hamar odaértem, így Lisa és Cam szinte kivallatott, hogy hol voltam az elmúlt négy napban.

Ezt azzal hárítottam, hogy megfáztam, és egy csúnya torokgyulladásba fulladt, persze ez nem volt igaz, mivel még soha életemben nem voltam beteg. Vicces lett volna látni az arcukat, mikor elmesélem nekik az elmúlt pár nap eseményeit.

Az első három órám zökkenő mentesen telt. Mondhatni szétuntam magam. Shaun mindig elkísért az órákra és utána is a terem előtt várt. Aztán jött a rettegett negyedik óra. Biológia. Egészen becsöngetésig húztam az idő, majd már nem halaszthattam tovább a dolgot így az utolsó pillanatban bementem és leültem a helyemre. Miután bejött a tanár, megnyugodtam, hogy Cullenék talán nem jöttek suliba. Azonban korai volt az örömöm. Alig telt el öt perc az órából, Adam megjelent. Valamit odasúgott a tanárnak, aki erre némán bólintott majd a helyére küldte. Vagyis ez azt jelenti, hogy idejön.

Hogy félek- e? Nem tudom. Volt időm átgondolni a dolgokat. Egész reggel ezen morfondíroztam. Többek között, azon, hogy Cullenék vámpírok, bár Nessie esetében nem voltam ebben biztos. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire emberiek. Arra rájöttem, hogy ha bántani akartak volna, akkor már réges-régen megtették volna. Nem, határozottan nem rosszak, ez biztos. Ettől függetlenül, azonban az a legjobb, hogy amennyire csak lehet, távol maradok tőlük. Épp elég bajom van nekem nélkülük is.

A szék megcsikordult mellettem. Adam leült. Elég rideg arcot vághattam, mert csak szomorúan lehajtotta a fejét és a könyvébe temetkezett.  Bárcsak elmondhatnám neki, hogy már nem félek tőle és a családjától sem, de így a legjobb nekik és nekem is. Mi nem vagyunk hasonlóak. Éppen ezért mindkettőnknek megvan a maga útja, és azt kell járnia.

Eléggé elkalandozhattam az óra további részében, mert mire feleszméltem épp kicsengettek. Összeszedtem a cuccaimat, majd elindultam kifelé. Most nem várt a falnak dőlve Shaun. Hát, akkor azt hiszem, egyedül veszem célba az ebédlőt. Lementem és vettem egy adag bolognait meg egy dobozos kólát, majd leültem a barátaimhoz.

- Hé, Cassie!- szólt oda Camille, mert úgy tűnik, túlságosan belemerültem a kajám villával való kotorászásába.

- Ő, tessék?

- Délután bemegyünk Lisával Port Angelesbe egy kis vásárlásra. Nincs kedved velünk tartani? Tudod, amolyan csajszis buli.

- Hát, nem is tudom.

- Na, gyere már.- Lisa olyan aranyos kiskutya szemekkel nézett, hogy nem bírtam neki ellenállni.

- Jól van. Megadom magam. Elmegyek veletek. Úgyis akartam venni pár könyvet a hétvégén. Legfeljebb most veszem meg őket.- még pár napja mikor a neten olvasgattam, találtam egy kis antikváriumot és terveztem oda elmenni. Már csak a címet kell majd megkeresnem.

- Pompás.- tapsikolt örömében Cam.- Akkor suli után egy órával felveszünk.- bólintottam, majd a szünet további részében hallgattam, amint vidáman cseverésznek, és tervezgetik a délutáni programot. Sokkal jobban lekötött azonban Cullenék asztala. Nem akartam figyelni rájuk, de valami oda vonzotta a tekintetemet. Elgondolkodtam. Szörnyen viselkedtem velük, főleg Adammal, pedig ő aztán igazán nem érdemelte meg. Lehet, hogy vámpír, de amíg olyan rosszul voltam, végig mellettem volt. Én meg egyszerűen elküldtem a fenébe. Bocsánatot kell kérnem tőle.

Igen, suli után meg is teszem!

A szünetnek vége lett és mind elmentünk órára. Az utolsó órámról eljöttem, mivel még egy darabig nem igazán tudok a testnevelés órán részt venni. Természetesen Carlisletől kaptam igazolást, hogy még nem gyógyultam meg ahhoz, hogy részt vegyek az órán.

Épp a parkolón mentem keresztül, mikor összefutottam Shaunnal.

- Hát te? Hová ilyen sietősen?- kérdezte gyanakodva a fiú.

- Éppenséggel hazafelé, ha nincs ellenvetésed.- mondtam bosszankodva, amiért azt hitte, hogy megint bajba készülök keveredni.

- Rendben. Elkísérlek.- mondta, ellenmondást nem tűrően.

- Nem kell, köszönöm. Szerintem egyedül is hazatalálok.- megadóan felsóhajtott, de azért aggódva hozzátette.

- Jól van, de vigyázz magadra!- bólintottam, majd elköszöntem tőle és tovább indultam.

Mikor hazaértem, nagy meglepetésemre Amyt a konyhában sürgölődve találtam. Örömömben olyan hévvel vetettem magam a nyakába, hogy szegényt majdnem feldöntöttem és még a frászt is ráhoztam.

- Amy! Kérlek, bocsáss meg!- mondtam, miközben könnyeim patakokban kezdtek potyogni, eláztatva Amy pólóját.

- Jól van Cassie. Semmi baj. Tudom, hogy nem gondoltad komolyan, amiket mondtál. Én nem foglak el hagyni, ezt megígérhetem.- lehámozott magáról majd letörölte a könnyeimet és adott egy puszit a homlokomra.

- Hol voltál?- kérdeztem kicsivel később miközben az ebédemet fogyasztottam, amit Amy készített.

- Cullenéknél. Carlilsle azt mondta, egy kis magányra van szükséged, hogy feldolgozd a sok új információt.- ezen egy pillanatra elgondolkoztam Ezek szerint, Amy is tud mindent Cullenékről meg azokról a mutáns farkasokról?- Igen Cassie, tudom mik is ők valójában. De hidd el nagyon rendesek. Egy légynek sem tudnának ártani, és alapvetően Jake sem olyan vadállat.

- Akkor ezt mégis minek neveznéd?- felrántottam a pólómat és rámutattam a már gyógyulófélben lévő sebre.

- Baleset volt. Különben is a te mentél a területére a figyelmeztetés ellenére. Csak önvédelem volt.

- De mégis honnan kellett volna tudnom, hogy mekkora a területük? Különben is vak sötét volt és az orromig sem láttam.- mondtam felháborodottan. Majdnem meghaltam és az egyetlen pártfogóm sem áll mellém.

- Jól van. Felejtsük el, rendben?- emelte fel megadóan a kezeit Amy. Egyetértően bólintottam. Nem akartam megint veszekedni, hiszen még csak most kaptam vissza őt.

Egy óra múlva összepakoltam pár cuccot a délutáni programhoz a táskámba és át is öltöztem. Felvettem egy vékony szoknyát és hozzá egy selyem blúzt. Mivel a mai nap kellemesebb idő volt, ezért úgy gondoltam miért is ne. Épp a nappaliban kerestem a telefonomat, mikor Amy kíváncsi fejjel nézett rám.

- Hová készülsz?

- Csak Camille és Lisa elhívott vásárolni Port Angelesbe. Afféle csajszis délutánt tartunk.

- Ennek örülök. Rád fér már egy kis szórakozás. Érezd jól magad!- mondta mosolyogva.

- Rendben! Este jövök!- intettem, majd felkaptam egy vékony kabátot és már kis is léptem a házból. Pont ekkor értek oda Camék is. Beszálltam és már mentünk is Port Angelesbe.

Először ruhákat néztünk, bár én nem terveztem most ilyen dolgokat venni, így csak kísértem őket. Lisáék azonban teljesen belevetették magukat a ruhák válogatásába. Már vagy az ötödik boltban jártunk, mikor Lisa kilépett az öltözőfülkéből, hogy megmutassa a felsőt, amit választott, pont megcsörrent a telefonja.

Mikor letette a telefont, idegesen pillantott ránk.

- Talán valami gond van Lisa?- kérdeztem aggódva.

- Ó, semmi csak a mama hívott, hogy menjek haza, mert a papával elmennek vacsorázni és nekem kell az öcsémre vigyázni.

- Rendben, akkor menjünk!- kezdtem el összeszedni a cuccokat.

- De még nem néztük meg a könyvesboltot, amit mondtál.- állított meg Cam.

- Oké, van egy ötletem. Cam, te vidd haza Lisát, én meg megnézem azt a könyves boltot. Ha végeztem, majd busszal haza megyek, rendben?

- De hát, már sötétedik. Mi lesz, ha valaki megtámad az utcán?- ellenkezett Camille.

- Nem hiszem, hogy errefelé sorozatgyilkosok rohangálnak. Cam itt még sötétben sem érhet baj, hiszen ez egy kis város.

- Ez igaz. Akkor legyen így. Remélem nem haragszol.- mondta bűnbánóan.

- Fontosabb, hogy Lisa hazaérjen időben. Na gyerünk, siessetek!- elköszöntek, majd már indultak is.

Kisétáltam a ruhaboltból, majd elővettem a kis cetlit, amire az antikvárium címét felírtam. Kb. 10 perc bolyongás után épp egy sötét sikátoron haladtam át, mikor lépések zaját hallottam nem messze a hátam mögül. Hátra pillantottam, de senkit nem láttam. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, de nem aggódtam amiatt, hogy esetleg egy elmebeteg sorozatgyilkos támad rám. Hiszen ez csak egy kis város. Itt nem történnek ilyen dolgok.

Azonban a léptek egyre sűrűbbek lettek és közelebbről hallatszottak, hátra pillantottam, de még mindig nem volt ott senki. Mikor visszafordultam egy nagydarab férfi tornyosult előttem, elállva az utat. Azért ezt már egy kicsit én is furcsának találtam, kezdtem ideges lenni. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a kőszikla kinézetű pasas nem véletlenül keveredett ide. Próbáltam nem bepánikolni, de mikor megpördültem, megláttam egy másik férfit is, aki az arcán kaján vigyorral közeledett felénk. Bár a kinézete kevésbé volt ijesztő, de eszelős tekintete ezt meghazudtolta.

- Na, mit gondolsz? Szerintem szép kis bige.- kiáltott oda a nagydarabnak.

- Hé, cicuka! Mit szólnál egy kis játékhoz?- a pánik kezdett elhatalmasodni rajtam, annak ellenére, hogy nem igazán értettem miről is van szó.

A két férfi egyre jobban közeledett felém, közre zárva engem. Az eszelős felemelte a kezét és a cipzárom felé nyúlt. Sajnos nem voltam elég gyors és így sikerült úgy 20 centire lehúznia, így pont kilátszódott a dekoltázsom, amit a férfiak örömmel lestek és ennek hangot is adtak.

- Nocsak, nocsak. A kis dzsekid alatt rejtegeted ezt a kis gyönyörűséget?- vihorászott a nagydarab.

- Azt hiszem, ezt nagyon élvezni fogom.

A nagydarab elkapta a csuklómat és hátra rántotta a hátam mögé, a szorítása olyan erős volt, hogy hiába küzdöttem nem tudtam kiszabadulni. Most még jobban utáltam az átkozott képességemet, mert sajnos mindent láttam, amit eddig elkövetett. Az összes mocskos, undorító, szadista bűne lepergett előttem és éreztem, hogy mennyire élvezte a fiatal lányok meggyalázását, és most is erre készültek. Sikítani próbáltam, de a torkom száraz volt, így csak egy halvány nyöszörgés hagyta el az ajkamat.

- Ígérem cicuska, hogy te is élvezni fogod!- az eszelős ennyit mondott és ajkát már az enyémre is szorította. Borzalmas volt, az alkohol íze és szaga beterített. Ekkor letépte rólam a kabátom, majd a blúzom és erősen megragadta az egyik mellem. Szörnyű volt, ahogy hozzám ért, csak arra tudtam gondolni, hogy ezt a szennyet soha többé nem tudom lemosni magamról.

- Na ugye! Nem is olyan rossz, valld csak be, hogy te is élvezed.- ekkor eredtek el a könnyeim, amelyeket már nem volt erőm visszatartani. Legszívesebben most azonnal meghaltam volna.

Most helyet cserélt a két szörnyeteg és a nagydarab már a földre is taszított. A maradék ruhát is letépte rólam, én pedig nem bírtam végig nézni, ezért csak behunytam a szemem és csak azért imádkoztam, hogy minél előbb véget érjen.

- Te jó ég! Te nem szőrtelenítesz? Tanulnod kéne még egy-két dolgot a higiéniáról kislány! De most már mindegy! Most így is megteszi.- Két kezével szétfeszítette összeszorított lábaimat és vijjogó hangot adott ki, miközben megbecstelenítette a testem. Iszonyatos érzés volt, ahogy belém hatolt. Mintha szétszakították volna a nemi szervemet, ahogy bennem mozgott olyan volt, akár ha dörzspapírral simogatnának odalent. Kiáltani próbáltam, de az eszelős egyik kezével befogta a számat, amire én sajnos kinyitottam a szemem és megláttam, ahogy magát simogatja. És most már hallottam, ahogy mindketten nyögdécselnek.

- Húzz arrébb! Most én jövök!- lökte félre az eszelős a másikat. A nagydarab erre rávicsorgott a társára, én pedig abban reménykedtem, hogy egymásnak esnek, de sajnos nem így történt.

A nagydarab átvette az eszelős helyét, most ő tapasztotta be a számat. Míg az eszelős folytatta tovább, amit a másik elkezdett. Eljutottam arra a pontra, amikor már akkora volt a lelkemet ért sérülés, hogy fizikai fájdalmat már nem is éreztem.

- Menj arrébb haver, én akarom befejezni!- szólt a barátjának a nagydarab állat.

Ekkor azonban újabb lépések zaját hallottam meg és attól rettegtem, hogy ezekből a mocskokból még több van.

- Hé haver. Valaki jön! Húzzunk innen!- ráncigálta re rólam az eszelős nagydarab társát és már el is tűntek, otthagyva engem megbecstelenítve, meggyalázva, mocskosan, beszennyezve.

Nem mozdultam. Bénultam feküdtem a nyirkos kövön, várva a megváltó halált.

- Úristen Cassie! Annyira sajnálom.- az ismerős hangban megbánás tükröződött. Hozzáért a vállamhoz, mire én felsikítottam. A tudat, hogy hozzáért fertőzött bőrömhöz, mindennél rosszabb volt.

- Cassie nyugodj meg! Már nincsenek itt. Elmentek. Most már biztonságban vagy.- hallottam egy kedves, bársonyos hangot, de nem tudtam hinni neki. Most már örökre mocskos maradok.

- Mi van vele Edward? Mi a baj?- kérdezte rémülten Adam a másik hang tulajdonosától.

- Sokkot kapott. El kell vinnünk Carlislehoz.- mondta dühödten Edward.

- Cassie, kérlek, ne ijedj meg, rád terítem a kabátomat.- én csak rémült szemmel figyeltem, amint leveszi a kabátját Adam. Mereven a szemembe nézett, de én nem tudtam ugyanezt megtenni, és újabb könnyeket hullattam.

Miután rám terítette a kabátot, óvatosan felemelt, amit alig bírtam elviselni. Testem megfeszült és remegett, miközben ő csak egy szót hajtogatott.

- Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom…

Halálos Vérvonal - 5. fejezet

5. Sokk

Nem tudom, meddig lebegtem a sötétségben és a semmiben. Örökkévalóágnak tűnt. Aztán egyszer csak kis fénypontok jelentek meg, majd a pontok foltok lettek, egészen addig, míg világos nem lett. Egy homályos alak jelent meg előttem. Valamit mondott, de nem igazán értettem. Próbáltam rákoncentrálni, de túl fáradt voltam hozzá. Lehet, hogy ez már a menny kapuja? Szúró fájdalom hasított belém. Nem, ez nem az. Élek. Ez az élet jele. Elvégre a fájdalom nem öl meg, csak megerősít.

- Cassie, hallasz engem?- halottam meg egy kedves férfihangot. Ismeretlen, de mégis ismerős hang volt. Valamikor, nagyon régen már hallottan ezt a hangot, de nem jut eszembe mikor, vagy hol.

- Cassie, nyisd ki a szemed!- kérte a férfi hangja. Megtettem. Először megint csak homályos foltokat láttam. Aztán a kép szép lassan elkezdett élesedni. Egy fiatal, 20-as évei közepén járó szőke, falfehér bőrű férfi kutató pillantásával találkoztam.

Idegesen körbenéztem a helyiségben, ahol voltam. A szoba világos volt, bár a szemközti ablakon be voltak húzva a sötétítő függönyök. Oldalra pillantottam, és csak ekkor vettem észre, hogy a jobb kezemből két cső vezet ki. Az egyikben átlátszó, a másikban vörös folyadék áramlott, egyenesen a karomba. Rossz előérzetem támadt. Mikor megmozdultam szúró fájdalom hasított az oldalamba és a jobb vállamba. Kínomban felnyögtem.

- Hé, hé! Nyugalom, Cassie! Súlyos sérüléseid vannak. Maradj nyugton, rendben?- nyomott vissza az ágyra a férfi.- Mindjárt hozok valamit, amitől csökkenek a fájdalmaid, és tudsz pihenni.- mielőtt tiltakozásra nyithattam volna a számat, már el is tűnt.

Próbáltam felidézni, hogy kerültem ide, de az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy az a mutáns farkas épp készült megölni. Talán valaki felismert volna, és egy hasonló intézetbe hoztak volna? Bizonyára, hisz a férfin fehér orvosi köpeny volt. Akkor viszont, súlyos sérülések ide, fájdalmak oda, nekem nagyon gyorsan el kell tűnnöm innen.

Oké, nézzük csak mik a lehetőségeim. Első lépésben megszabadulok ezektől a csövektől. Így ni. Szerencsémre nem kellett vele sokat bajlódnom, mivel az ilyen csövek megszabadulásától való dolgokban profi vagyok. Következő lépésben, valahogy fel kellene állnom. Az ajtó csak pár méterre van az ágytól. Amint megpróbáltam felülni, megint éreztem a szörnyű fájdalom hullámot, amint égető tűzként söpör végig a testemen. Lenyeltem a kínokat és felültem. Szerencsére a lábaim viszonylag épek voltak. Eltekintve a ronda zúzódásoktól és karmok okozta karcolásoktól, jól néztek ki. A jobb kezem, és szintén ezen oldalam viszont annál kevésbé. Vastag kötés borította. Feltételeztem, egy-két harapást is bezsebeltem azoktól a veszett dögöktől.

Óvatosan ránehezedtem a lábaimra, közben erősen megkapaszkodtam az ágy végében. Lábaim először megremegtek, de nagy nehezen sikerült megtalálnom az egyensúlyomat. A falat használtam támasznak, úgy botorkáltam el az ajtóig. A fájdalom minden lépésnél erősödött, és egy óvatlan pillanatban az oldalamon lévő kötés nedves lett. A fenébe! Felszakadt a seb. A kötést hamarosan vörössé színezte a vérem. Kezemmel próbáltam elszorítani, de nem sikerült. Úgy áramlott, mint a Niagara vízesés. A sok vérveszteségtől a földre rogytam, és kínomban felnyögtem.
- Uramisten! Cassie, mit csinálsz?!- hallottam meg az ismerős hangot.
- Adam?- pillantottam fel, megláttam a sötét szemeket. Legutóbb még borostyán sárgák voltak, vagy talán rosszul emlékszem?
- Carlisle! Gyere gyorsan, azt hiszem, gond van!- kiabált valakinek a fiú. Csak nem a doktornak? Jaj, akkor végem!

- Kérlek, Adam ne tedd ezt velem! Nekem el kell mennem innen!- megpróbáltam felállni, de ettől a vérzés csak erősebbé vált. A ziháltam, miközben kapkodtam a levegő után.
- Felszakadt a seb.- magyarázta a dokinak Adam.

- Rendben, tegyük fel az ágyra!- mondta neki a doki. Adam felemelt, amitől kicsit megnyomta az oldalamat. Felsikoltottam. Pár másodperc múlva már éreztem a puha matracot alattam. Összegömbölyödtem, hogy a fájdalom enyhüljön. Erősen szorítottam a kezeimet a sebhez, hogy a doki ne férhessen hozzá. Rossz előérzetem volt vele kapcsolatban.

- Cassie, hagyd, hogy a doki segítsen! Nem fog bántani, csak a sebedet fogja ellátni!- könnyes szemmel néztem, Adamra.
- Nem dőlök be az ilyeneknek Adam! Mindig azt mondják, hogy segíteni akarnak és állandóan csak fájdalom és szenvedés a vége!- a fiú arcára meglepettség ült ki.

- Cassidie, én nem olyan orvos vagyok! Én segítek meggyógyítani az embereket!- hallottam meg ismét a doki hangját.- Kérlek, engedd, hogy segítsek!
- Nem kell a segítsége! Senkié sem kell! Csak hagyjon békén mindenki!- kiabáltam, miközben patakzottak a könnyeim a fájdalomtól, mely a szívemből és a sérüléseimből áradt.

- Jó, akkor nem hagysz más lehetőséget!- mire megfordultam, már éreztem is a tompa szúrás a vállamban, majd szép lassan elhomályosult előttem minden, és ismét a lebegtem az öntudatlanságban.

Mikor felébredtem, meglepődve tapasztaltam, hogy ugyanabban a szobában vagyok, mint az imént. Nem vittek el és nem tettek velem szörnyűségeket, mint az előző intézetben. Lehet, hogy a doki mégis csak igazat mondott? Nem, biztos, hogy hazudott. Lehet, csak megvárják, amíg felépülök, és akkor minden kezdődik elölről. Abból nem esznek. Ha kell, én magam vetek véget az életemnek. Mikor megmozdultam, az ágy széléről mozgást érzékeltem. Odanéztem, és meglepetésemre Adam ült az ágynál.

Fájdalmas tekintete együttérzéssel töltött el. Persze tudtam, hogy ő még csak el sem tudja képzelni azokat a borzalmakat, amiken én mentem keresztül az elmúlt években, de akkor mégis mit keres itt? Biztos mindjárt elmegy szólni az orvosnak.

- Miért gondolsz ilyen szörnyűségeket Cassie?- zavartan fordítottam el a tekintetem az arcáról.
- Miről beszélsz? Én nem gondolok semmire, azon kívül, hogy valaha is kijutok erről a helyről. Csak azt nem értem, hogy ha mindvégig tudta az intézet hol vagyok, miért vártak eddig?

- Te meg miről beszélsz? Miféle intézet az, amit állandóan emlegetsz?- düh árasztott el. Még ő van felháborodva!
- Hogy miről beszélek? Tudod te milyen érzés nap, mint nap arra ébredni, hogy talán sose szívhatsz többet friss levegőt? Tudod milyen érzés 10 éven keresztül szadista tudósok kísérleti nyula lenni? Minden nap szörnyű kísérletek. Minden egyes nap elviselhetetlen fájdalmak. Tudod milyen érzés?- Adam arca megfeszült, amíg őszinteségi rohamomat hallgatta.

- Én… sajnálom.- felállt és kiment. Végre egyedül lehetek. Adam kedvesnek tűnt, mégis jobbnak láttam durvának lenni vele, mielőtt még túlságosan is megkedvelném. Nem lehetnek fontos emberek az életemben. Szegény Amyt is elüldöztem, pedig ő csak jót akart nekem. Önkéntelenül is könnyek szöktek a szemembe. Mindenkit elkergetek magam körül. Egyszerűen nem vagyok képes emberek között élni. Sosem tudtam. Soha senki nem tanította meg, hogyan legyek kedves, vagy elnéző bárkivel is.

Egész életem csak a fájdalomról és a bosszúvágyról szólt. Már nincs vesztenivalóm. A szüleim meghaltak, és azóta is egyedül vagyok. Nem számíthatok senkire és semmire.
Léptek zaját hallottam odakintről. Nem figyeltem rá, de egyre közelebb jöttek. Bebújtam a takaró alá, azt várva, mikor lépnek be a fehér köpönyegesek és visznek el, hogy megint kísérleti nyulat csináljanak belőlem.

Valaki belépett a szobába és megállt az ágyam mellett. Még a levegőt is visszatartottam, annyira megijedtem. Testem egészében remegtem. A jól megszokott rémület és rettegés, ami ilyenkor átjárt megint előjött.

- Cassidie, semmi baj! Nem foglak bántani, csak ellenőrizni szeretném a kötéseidet.- a fehérköpönyeges férfi hangja volt. Kedvesnek tűnt, de mikor lehúzta rólam a takarót, reflexszerűen a kezeimet az arcom elé helyeztem, hogy védjem magam.

- Cassie, kérlek, nézz rám!- kérte a kedves hang. Nem mozdultam. Általában ilyenkor már régen lefogtak, és az ágyhoz szíjaztak, de most, mintha a doki várna valamire.
- Ez így nem fog menni! Jasper be tudnál jönni?- ki az a Jasper? Lehet, egy másik doki? Megint léptek zaját hallottam, de nem csak egy valaki jött. Ketten voltak. Éreztem az illatukat az ágy mellől. Még mindig ugyanúgy voltam, de a remegés egyre erőteljesebb lett.

Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. Általában sosem húzzák eddig. Mindig olyan gyorsan történt minden, hogy még tiltakozni sem volt időm. Lehet, csak azért húzzák, mert gyenge vagyok, és úgysem lennék képes küzdeni?

- Fél.- szólalt meg egy számomra ismeretlen hang. Kedves, bársonyos hangzású, de határozott.- Retteg, hogy megint bántani fogják. Mi a fenét műveltek ezzel a lánnyal Carlisle?
- Nem tudom Edward, de semmiképp sem jót. Valami intézetről beszél állandóan, és ha meglát, akkor így reagál.- valami nem stimmel. Ezek az emberek rólam beszélnek, de nem úgy, mint a többi. Azok valamiféle tárgyként, vagy bábuként beszéltek rólam, de ezek az emberek komolyan aggódtak miattam.

Elvettem a kezem az arcom előle és most először láttam meg a három fürkésző arcot. A doki most nem volt fehér köpenyben. Így sokkal barátságosabban nézett ki. Világoskék ing és sötétkék nyakkendő volt rajta. Mellette egy magas, bronzos hajú srác állt, laza szerelésben. A harmadik valamivel idősebb az előbbinél. Szőke haja lezser hatást adott komoly arcának.

- Cassie, megengeded, hogy megnézzem a sebedet?- kérdezte óvatosan a doki. Egy pillanatra hezitáltam, majd megpróbáltam életemben először bízni egy orvos szavában és bizonytalanul aprót bólintottam.

Óvatosan lehúzta a takarót rólam. Ettől kissé összerezzentem, de próbáltam tartani magam. Feljebb húzta a pólómat, majd elkezdte leszedni a kötést. Ahogy a sebet kezelte, szép lassan kezdtem megnyugodni. Nem tudom, ez mitől lehetett, de mintha egy köd szállt volna a tudatomra. Még mindig ideges voltam, amíg a doki sebemet látta el, ami mint kiderült elég csúnya volt. Az a korcs egy jókora darabot kitépett belőlem.

- Végre elállt a fertőzés. Azt hiszem, most már össze is lehet varrni.- halk sikoly hagyta el a torkomat, amint tudatosult bennem, hogy itt helyben akar „megműteni” az orvos. Riadt arcomat a bronzos hajú srác is észrevette, mert valamit súgott a dokinak.

- Semmi baj Cassie. Csak összevarrom a sebet. Ígérem nem fog fájni. Csak beadok egy kis érzéstelenítőt, és akkor semmit sem fogsz érezni.- megráztam a fejem, majd megpróbáltam kinyögni, mit akarok.
- Nem kell. Nem akarok… érzéstelenítőt. Nem kell gyógyszer.- a doki hitetlenkedve nézett rám.

- De hát, akkor borzalmasan fog fájni.
- Nem érdekel. Több gyógyszert nem bírok elviselni.- nyögtem ki a szavakat.- Vagy anélkül, vagy sehogy sem.
- Jól van. Ha, ezt akarod.- bólintottam. Hideg kezétől megborzongtam, de ez semmi nem volt ahhoz képest, ami utána jött. A seb mély volt, ezért nem volt könnyű összeölteni, ráadásul fertőtlenítenie is kellett. Az első alkalommal felsikoltottam, ezért a doki abbahagyta.

- Folytassa.- lihegtem, miközben próbáltam a fájdalmon úrrá lenni. Bólintott, majd folytatta. Nem sikoltottam többet, de mire a végére ért, már nagyon kifulladtam. A levegő után kapkodtam és a szememből folytak a könnyek. A fájdalom könnyei.

- Kész van.- tette rá az utolsó réteg gézt a doki.- Nagyon szívós lány vagy, tudod-e?- nem foglalkoztam a kérdéssel. Csak egy valami motoszkált a fejemben.
- Mikor mehetek el innen?- ez a kérdés váratlanul érte.- El fog engedni?
- Persze. Amint rendbe jöttél.- felsóhajtottam, és magamra húztam a takarót. A „rendbe jöttél” szó fogalmát az orvosok mindig máshogy értik. Ez számomra azt jelentette, hogy soha, hiszen az átkozott képességem által örökre itt ragadok.

- Még pár nap.- döbbentem húztam le takarót a fejemről.
- Tényleg? El fog engedni?- könnyek szöktek a szemembe. Ezek örömkönnyek voltak.
- Cassie. Te itt nem valami rab vagy, és ez itt nem intézet, ahogy te hívod. Ez az én és a családom háza. Én Dr. Carlisle Cullen vagyok. Ők itt Edward és Jasper. A fiaim. Adamot már ismered. Emlékszel arra, hogy egyáltalán mi történt veled?

- Várjunk csak. Egy pillanat.- emeltem fel a kezem, hogy időt kérjek.- Még mindig Froksban vagyok?- bólintottak.
- Nem találtak meg az intézetből?
- Nem, Adam és Nessie találtak meg, amint épp a farkasokkal küzdöttél. Már, mint mikor Jake majdnem… nos, a lényeg, hogy még időben rád találtak.

- Oké, ez egy kicsit sok volt. Nem tudom, hogy itt az erdőben mi folyik, de azt igen, hogy valami sem stimmel magukkal. Hol van Amy? Nem vihetne ő haza? Kérem!- Carlisle először hezitált, majd megadóan bólintott.

- Felhívom, hogy jöjjön érted. Ha akarsz addig nyugodtan, nézz körbe a házban. Most már felkelhetsz.- mindannyian kimentek. Kaptam az alkalmon, és óvatosan kimásztam az ágyból. Az ágy melletti széken voltak tiszta ruhák kikészítve, meg törölköző, úgyhogy úgy döntöttem, rám fér egy kis mosakodás.

A ruhákat meg a törölközőt felkaptam és kiléptem a szobából.
Szerencsére a fürdő épp a szoba mellett volt. Bementem és megmosakodtam, majd átöltöztem. Mikor kiléptem a szobából, pont belebotlottam Nessiebe, meg egy kigyúrt barna bőrű, minden bizonnyal indián srácba. Kedvesnek tűnt, és ha jól sejtettem ők ketten egy párt alkottak.

- Szia Cass. Örülök, hogy jobban vagy. Szeretném neked bemutatni Jacobot.- kezet nyújtottam, de meggondolatlanság volt. A kapcsolat létrejött és képek kezdtek peregni előttem. Az ő szemével láttam magam. Ő volt az a farkas. De mégis hogyan?

- A farkas.- sikítottam, majd a szobám felé kezdtem futni, de megbotlottam a küszöbben. A sebem felől szúrást éreztem. Azonban mielőtt a földre zuhantam volna valaki elkapott.
Adam volt az. Belekapaszkodtam a kezeibe, de ahelyett, hogy menedéket találtam volna nála, újabb képek áradata öntötte el az agyamat.

Kitéptem magam a karjaiból és ismét hatalmasat sikítottam, miközben próbáltam minél távolabb kerülni tőle. Mindenki odatömörült. Ezek az emberek vagy mik is valójában, ugyanúgy néztek ki. Vajon tényleg léteznének? Olyanok, mint Adam? És ez a Jacob valójában egy mutáns farkas, amelyik majdnem széttépett?

Behátráltam a szobámba és rájuk csaptam az ajtót, majd a szoba legtávolabbi sarkába kuporodtam. Én nem akartam ezeket a dolgokat tudni. Nem akartam semmit sem tudni. Pontosan azért jöttem ide, hogy a furcsa dolgoktól távol legyek, erre nem pont a legfurcsább lények közé csöppenek? Még hogy vámpírok, meg mutáns farkasemberek! Nem, ez lehetetlen. Ez nem velem történik, csak képzelődőm. Biztos a gyógyszerek hatása, és ez egy szörnyű rémálom, amiből mindjárt felriadok.

Hiába próbáltam meggyőzni magam az igazamról, valahol mélyen tudtam, hogy ez nem igaz.
Kis idő múlva egy kéz érintését éreztem a vállamon. Rémülten ugrottam fel egy sikoly kíséretében, majd megpördültem. Hiába kerestem volna kiutat, nem volt. Maximum az ablakon kiugrás, de nem hiányzott még pár újabb sérülés a meglévőkhöz így maradt a tehetetlenség.

- Cass, nyugodj meg! Nem fogunk bántani. Senki sem fog bántani.- Nessie állt előttem. Ő sokkal emberibbnek tűnt a többinél. Akkor viszont, hogyan képes köztük élni, anélkül, hogy rettegne, mikor szívják ki a vérét, mikor nem figyel oda?

- El akarok menni! Most!- toporogtam, miközben kissé hisztérikusan mondtam ki a szavakat.
- Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzuk!
- Nem kell itt semmit magyarázni! Csak… Csak hadd menjek el innen minél hamarabb!- a lány csalódottan lehajtotta a fejét, majd megadóan utat engedett. Kaptam az alkalmon és kirontottam a szobából, majd le a lépcsőn, és a bejárati ajtón át végre kijutottam a szabadba. Hallottam, hogy valaki utánam jön, de ekkor egy ismerős arc lépett ki a bokrok közül.

- Shaun!- kiabáltam, majd egyenesen biztonságot adó karjaiba borultam. Most nem jöttek képek. Csak a biztonság érzete.
- Semmi baj, Cassie. Most már biztonságban vagy!- igaza volt. Szépen lassan kezdtem megnyugodni, de ezt valami furcsa morgásszerű hang zavarta meg. Megfordultam és Adamot láttam, amint gyilkos pillantások közepette morog a barátomra. Furcsa mód Shaun ugyanígy reagált. Éreztem, hogy a testén remegés fut keresztül.

- Te, és a családod tartások távol magatokat tőle, különben nem állok jót magamért!- szűrte a fogai között az ingerült fiú. Volt benne valami ijesztően hátborzongató. Olyan természetfeletti.

Adamre pillantottam. A fiú minden izma megfeszült és attól féltem bármikor rávetheti magát szegény Shaunra, akinek kicsit nagyobb a szája a kelleténél. Legnagyobb meglepetésemre azonban Jacob megállította.
- Menj, vidd innen a lányt! Később még számolunk!- hangzott el az utasítás a félelmetes férfitól. Shaun felhorkant, majd felkapott, de még mielőtt eltűntünk volna a fák között, belém vésődött Adam fájdalommal teli és dühös arca.

Becsuktam a szemem és próbáltam arra koncentrálni, hogy már biztonságban vagyok Shaun ölelő karjaiban. Hamarosan a szobám ismerős illatát éreztem.

- Megjöttünk.- letett az ágyamra, majd letérdelt velem szemben.
- Ugye nem bántottak?- megráztam a fejem. Bármennyire is féltem Cullenéktől, nem bírtam volna elképzelni róluk, hogy bántanának. Jacobról viszont annál is inkább.

- Hál’ istennek.- felült mellém az ágyra és magához vont. Ahogy az oldalamon lévő sérüléshez hozzáért, felszisszentem. Felrántotta a pólót, majd dühtől csillogó szemekkel kérdezte:

- Ki merészelte ezt tenni?
- Semmiség. Nem fontos.- próbáltam lenyugtatni.
- Ki volt az?- minden szót külön hangsúllyal ejtett ki, mintha nem is ő, hanem én nem hallanék.

- Jacob. Meg még másik két farkas, vagy micsoda. Eltévedtem az erdőben és az ő területükön kötöttem ki.- vallottam be az igazat, miközben a könnyek megint készültek előtörni.
- Jaj, Cass, ne haragudj! Ígérd meg, hogy többet nem mész egyedül az erdőbe!- bólintottam, miközben halvány mosolyt próbáltam magamra erőltetni.

- Álmos vagyok.
- Rendben, akkor hagylak aludni.- már ment volna, de utánanyúltam. Féltem egyedül lenni, és most ő volt az egyedüli, akiben kicsit is megbízhatok.
- Nem menj el, kérlek!- elmosolyodott, majd adott egy puszit a homlokomra. Ez olyan baráti gesztus volt. Betakart, majd odafeküdt mellém. Közelsége megnyugtatott. Valami furcsa dallamot dúdolt, amitől elálmosodtam és szép lassan elnyomott az álom.

Hiba!

Sziasztok! Ma szóltak nekem,hogy az 5. fejezettel vannak helyesírási és szerkezeti problémák,így amíg a hibák javításra nem kerülnek, leszedtem. Remélem pár nap múlva sikerül helyrehozni a hibát, de cserébe hozok mellé új fejit is.