Halálos Vérvonal - 5. fejezet

5. Sokk

Nem tudom, meddig lebegtem a sötétségben és a semmiben. Örökkévalóágnak tűnt. Aztán egyszer csak kis fénypontok jelentek meg, majd a pontok foltok lettek, egészen addig, míg világos nem lett. Egy homályos alak jelent meg előttem. Valamit mondott, de nem igazán értettem. Próbáltam rákoncentrálni, de túl fáradt voltam hozzá. Lehet, hogy ez már a menny kapuja? Szúró fájdalom hasított belém. Nem, ez nem az. Élek. Ez az élet jele. Elvégre a fájdalom nem öl meg, csak megerősít.

- Cassie, hallasz engem?- halottam meg egy kedves férfihangot. Ismeretlen, de mégis ismerős hang volt. Valamikor, nagyon régen már hallottan ezt a hangot, de nem jut eszembe mikor, vagy hol.

- Cassie, nyisd ki a szemed!- kérte a férfi hangja. Megtettem. Először megint csak homályos foltokat láttam. Aztán a kép szép lassan elkezdett élesedni. Egy fiatal, 20-as évei közepén járó szőke, falfehér bőrű férfi kutató pillantásával találkoztam.

Idegesen körbenéztem a helyiségben, ahol voltam. A szoba világos volt, bár a szemközti ablakon be voltak húzva a sötétítő függönyök. Oldalra pillantottam, és csak ekkor vettem észre, hogy a jobb kezemből két cső vezet ki. Az egyikben átlátszó, a másikban vörös folyadék áramlott, egyenesen a karomba. Rossz előérzetem támadt. Mikor megmozdultam szúró fájdalom hasított az oldalamba és a jobb vállamba. Kínomban felnyögtem.

- Hé, hé! Nyugalom, Cassie! Súlyos sérüléseid vannak. Maradj nyugton, rendben?- nyomott vissza az ágyra a férfi.- Mindjárt hozok valamit, amitől csökkenek a fájdalmaid, és tudsz pihenni.- mielőtt tiltakozásra nyithattam volna a számat, már el is tűnt.

Próbáltam felidézni, hogy kerültem ide, de az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy az a mutáns farkas épp készült megölni. Talán valaki felismert volna, és egy hasonló intézetbe hoztak volna? Bizonyára, hisz a férfin fehér orvosi köpeny volt. Akkor viszont, súlyos sérülések ide, fájdalmak oda, nekem nagyon gyorsan el kell tűnnöm innen.

Oké, nézzük csak mik a lehetőségeim. Első lépésben megszabadulok ezektől a csövektől. Így ni. Szerencsémre nem kellett vele sokat bajlódnom, mivel az ilyen csövek megszabadulásától való dolgokban profi vagyok. Következő lépésben, valahogy fel kellene állnom. Az ajtó csak pár méterre van az ágytól. Amint megpróbáltam felülni, megint éreztem a szörnyű fájdalom hullámot, amint égető tűzként söpör végig a testemen. Lenyeltem a kínokat és felültem. Szerencsére a lábaim viszonylag épek voltak. Eltekintve a ronda zúzódásoktól és karmok okozta karcolásoktól, jól néztek ki. A jobb kezem, és szintén ezen oldalam viszont annál kevésbé. Vastag kötés borította. Feltételeztem, egy-két harapást is bezsebeltem azoktól a veszett dögöktől.

Óvatosan ránehezedtem a lábaimra, közben erősen megkapaszkodtam az ágy végében. Lábaim először megremegtek, de nagy nehezen sikerült megtalálnom az egyensúlyomat. A falat használtam támasznak, úgy botorkáltam el az ajtóig. A fájdalom minden lépésnél erősödött, és egy óvatlan pillanatban az oldalamon lévő kötés nedves lett. A fenébe! Felszakadt a seb. A kötést hamarosan vörössé színezte a vérem. Kezemmel próbáltam elszorítani, de nem sikerült. Úgy áramlott, mint a Niagara vízesés. A sok vérveszteségtől a földre rogytam, és kínomban felnyögtem.
- Uramisten! Cassie, mit csinálsz?!- hallottam meg az ismerős hangot.
- Adam?- pillantottam fel, megláttam a sötét szemeket. Legutóbb még borostyán sárgák voltak, vagy talán rosszul emlékszem?
- Carlisle! Gyere gyorsan, azt hiszem, gond van!- kiabált valakinek a fiú. Csak nem a doktornak? Jaj, akkor végem!

- Kérlek, Adam ne tedd ezt velem! Nekem el kell mennem innen!- megpróbáltam felállni, de ettől a vérzés csak erősebbé vált. A ziháltam, miközben kapkodtam a levegő után.
- Felszakadt a seb.- magyarázta a dokinak Adam.

- Rendben, tegyük fel az ágyra!- mondta neki a doki. Adam felemelt, amitől kicsit megnyomta az oldalamat. Felsikoltottam. Pár másodperc múlva már éreztem a puha matracot alattam. Összegömbölyödtem, hogy a fájdalom enyhüljön. Erősen szorítottam a kezeimet a sebhez, hogy a doki ne férhessen hozzá. Rossz előérzetem volt vele kapcsolatban.

- Cassie, hagyd, hogy a doki segítsen! Nem fog bántani, csak a sebedet fogja ellátni!- könnyes szemmel néztem, Adamra.
- Nem dőlök be az ilyeneknek Adam! Mindig azt mondják, hogy segíteni akarnak és állandóan csak fájdalom és szenvedés a vége!- a fiú arcára meglepettség ült ki.

- Cassidie, én nem olyan orvos vagyok! Én segítek meggyógyítani az embereket!- hallottam meg ismét a doki hangját.- Kérlek, engedd, hogy segítsek!
- Nem kell a segítsége! Senkié sem kell! Csak hagyjon békén mindenki!- kiabáltam, miközben patakzottak a könnyeim a fájdalomtól, mely a szívemből és a sérüléseimből áradt.

- Jó, akkor nem hagysz más lehetőséget!- mire megfordultam, már éreztem is a tompa szúrás a vállamban, majd szép lassan elhomályosult előttem minden, és ismét a lebegtem az öntudatlanságban.

Mikor felébredtem, meglepődve tapasztaltam, hogy ugyanabban a szobában vagyok, mint az imént. Nem vittek el és nem tettek velem szörnyűségeket, mint az előző intézetben. Lehet, hogy a doki mégis csak igazat mondott? Nem, biztos, hogy hazudott. Lehet, csak megvárják, amíg felépülök, és akkor minden kezdődik elölről. Abból nem esznek. Ha kell, én magam vetek véget az életemnek. Mikor megmozdultam, az ágy széléről mozgást érzékeltem. Odanéztem, és meglepetésemre Adam ült az ágynál.

Fájdalmas tekintete együttérzéssel töltött el. Persze tudtam, hogy ő még csak el sem tudja képzelni azokat a borzalmakat, amiken én mentem keresztül az elmúlt években, de akkor mégis mit keres itt? Biztos mindjárt elmegy szólni az orvosnak.

- Miért gondolsz ilyen szörnyűségeket Cassie?- zavartan fordítottam el a tekintetem az arcáról.
- Miről beszélsz? Én nem gondolok semmire, azon kívül, hogy valaha is kijutok erről a helyről. Csak azt nem értem, hogy ha mindvégig tudta az intézet hol vagyok, miért vártak eddig?

- Te meg miről beszélsz? Miféle intézet az, amit állandóan emlegetsz?- düh árasztott el. Még ő van felháborodva!
- Hogy miről beszélek? Tudod te milyen érzés nap, mint nap arra ébredni, hogy talán sose szívhatsz többet friss levegőt? Tudod milyen érzés 10 éven keresztül szadista tudósok kísérleti nyula lenni? Minden nap szörnyű kísérletek. Minden egyes nap elviselhetetlen fájdalmak. Tudod milyen érzés?- Adam arca megfeszült, amíg őszinteségi rohamomat hallgatta.

- Én… sajnálom.- felállt és kiment. Végre egyedül lehetek. Adam kedvesnek tűnt, mégis jobbnak láttam durvának lenni vele, mielőtt még túlságosan is megkedvelném. Nem lehetnek fontos emberek az életemben. Szegény Amyt is elüldöztem, pedig ő csak jót akart nekem. Önkéntelenül is könnyek szöktek a szemembe. Mindenkit elkergetek magam körül. Egyszerűen nem vagyok képes emberek között élni. Sosem tudtam. Soha senki nem tanította meg, hogyan legyek kedves, vagy elnéző bárkivel is.

Egész életem csak a fájdalomról és a bosszúvágyról szólt. Már nincs vesztenivalóm. A szüleim meghaltak, és azóta is egyedül vagyok. Nem számíthatok senkire és semmire.
Léptek zaját hallottam odakintről. Nem figyeltem rá, de egyre közelebb jöttek. Bebújtam a takaró alá, azt várva, mikor lépnek be a fehér köpönyegesek és visznek el, hogy megint kísérleti nyulat csináljanak belőlem.

Valaki belépett a szobába és megállt az ágyam mellett. Még a levegőt is visszatartottam, annyira megijedtem. Testem egészében remegtem. A jól megszokott rémület és rettegés, ami ilyenkor átjárt megint előjött.

- Cassidie, semmi baj! Nem foglak bántani, csak ellenőrizni szeretném a kötéseidet.- a fehérköpönyeges férfi hangja volt. Kedvesnek tűnt, de mikor lehúzta rólam a takarót, reflexszerűen a kezeimet az arcom elé helyeztem, hogy védjem magam.

- Cassie, kérlek, nézz rám!- kérte a kedves hang. Nem mozdultam. Általában ilyenkor már régen lefogtak, és az ágyhoz szíjaztak, de most, mintha a doki várna valamire.
- Ez így nem fog menni! Jasper be tudnál jönni?- ki az a Jasper? Lehet, egy másik doki? Megint léptek zaját hallottam, de nem csak egy valaki jött. Ketten voltak. Éreztem az illatukat az ágy mellől. Még mindig ugyanúgy voltam, de a remegés egyre erőteljesebb lett.

Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. Általában sosem húzzák eddig. Mindig olyan gyorsan történt minden, hogy még tiltakozni sem volt időm. Lehet, csak azért húzzák, mert gyenge vagyok, és úgysem lennék képes küzdeni?

- Fél.- szólalt meg egy számomra ismeretlen hang. Kedves, bársonyos hangzású, de határozott.- Retteg, hogy megint bántani fogják. Mi a fenét műveltek ezzel a lánnyal Carlisle?
- Nem tudom Edward, de semmiképp sem jót. Valami intézetről beszél állandóan, és ha meglát, akkor így reagál.- valami nem stimmel. Ezek az emberek rólam beszélnek, de nem úgy, mint a többi. Azok valamiféle tárgyként, vagy bábuként beszéltek rólam, de ezek az emberek komolyan aggódtak miattam.

Elvettem a kezem az arcom előle és most először láttam meg a három fürkésző arcot. A doki most nem volt fehér köpenyben. Így sokkal barátságosabban nézett ki. Világoskék ing és sötétkék nyakkendő volt rajta. Mellette egy magas, bronzos hajú srác állt, laza szerelésben. A harmadik valamivel idősebb az előbbinél. Szőke haja lezser hatást adott komoly arcának.

- Cassie, megengeded, hogy megnézzem a sebedet?- kérdezte óvatosan a doki. Egy pillanatra hezitáltam, majd megpróbáltam életemben először bízni egy orvos szavában és bizonytalanul aprót bólintottam.

Óvatosan lehúzta a takarót rólam. Ettől kissé összerezzentem, de próbáltam tartani magam. Feljebb húzta a pólómat, majd elkezdte leszedni a kötést. Ahogy a sebet kezelte, szép lassan kezdtem megnyugodni. Nem tudom, ez mitől lehetett, de mintha egy köd szállt volna a tudatomra. Még mindig ideges voltam, amíg a doki sebemet látta el, ami mint kiderült elég csúnya volt. Az a korcs egy jókora darabot kitépett belőlem.

- Végre elállt a fertőzés. Azt hiszem, most már össze is lehet varrni.- halk sikoly hagyta el a torkomat, amint tudatosult bennem, hogy itt helyben akar „megműteni” az orvos. Riadt arcomat a bronzos hajú srác is észrevette, mert valamit súgott a dokinak.

- Semmi baj Cassie. Csak összevarrom a sebet. Ígérem nem fog fájni. Csak beadok egy kis érzéstelenítőt, és akkor semmit sem fogsz érezni.- megráztam a fejem, majd megpróbáltam kinyögni, mit akarok.
- Nem kell. Nem akarok… érzéstelenítőt. Nem kell gyógyszer.- a doki hitetlenkedve nézett rám.

- De hát, akkor borzalmasan fog fájni.
- Nem érdekel. Több gyógyszert nem bírok elviselni.- nyögtem ki a szavakat.- Vagy anélkül, vagy sehogy sem.
- Jól van. Ha, ezt akarod.- bólintottam. Hideg kezétől megborzongtam, de ez semmi nem volt ahhoz képest, ami utána jött. A seb mély volt, ezért nem volt könnyű összeölteni, ráadásul fertőtlenítenie is kellett. Az első alkalommal felsikoltottam, ezért a doki abbahagyta.

- Folytassa.- lihegtem, miközben próbáltam a fájdalmon úrrá lenni. Bólintott, majd folytatta. Nem sikoltottam többet, de mire a végére ért, már nagyon kifulladtam. A levegő után kapkodtam és a szememből folytak a könnyek. A fájdalom könnyei.

- Kész van.- tette rá az utolsó réteg gézt a doki.- Nagyon szívós lány vagy, tudod-e?- nem foglalkoztam a kérdéssel. Csak egy valami motoszkált a fejemben.
- Mikor mehetek el innen?- ez a kérdés váratlanul érte.- El fog engedni?
- Persze. Amint rendbe jöttél.- felsóhajtottam, és magamra húztam a takarót. A „rendbe jöttél” szó fogalmát az orvosok mindig máshogy értik. Ez számomra azt jelentette, hogy soha, hiszen az átkozott képességem által örökre itt ragadok.

- Még pár nap.- döbbentem húztam le takarót a fejemről.
- Tényleg? El fog engedni?- könnyek szöktek a szemembe. Ezek örömkönnyek voltak.
- Cassie. Te itt nem valami rab vagy, és ez itt nem intézet, ahogy te hívod. Ez az én és a családom háza. Én Dr. Carlisle Cullen vagyok. Ők itt Edward és Jasper. A fiaim. Adamot már ismered. Emlékszel arra, hogy egyáltalán mi történt veled?

- Várjunk csak. Egy pillanat.- emeltem fel a kezem, hogy időt kérjek.- Még mindig Froksban vagyok?- bólintottak.
- Nem találtak meg az intézetből?
- Nem, Adam és Nessie találtak meg, amint épp a farkasokkal küzdöttél. Már, mint mikor Jake majdnem… nos, a lényeg, hogy még időben rád találtak.

- Oké, ez egy kicsit sok volt. Nem tudom, hogy itt az erdőben mi folyik, de azt igen, hogy valami sem stimmel magukkal. Hol van Amy? Nem vihetne ő haza? Kérem!- Carlisle először hezitált, majd megadóan bólintott.

- Felhívom, hogy jöjjön érted. Ha akarsz addig nyugodtan, nézz körbe a házban. Most már felkelhetsz.- mindannyian kimentek. Kaptam az alkalmon, és óvatosan kimásztam az ágyból. Az ágy melletti széken voltak tiszta ruhák kikészítve, meg törölköző, úgyhogy úgy döntöttem, rám fér egy kis mosakodás.

A ruhákat meg a törölközőt felkaptam és kiléptem a szobából.
Szerencsére a fürdő épp a szoba mellett volt. Bementem és megmosakodtam, majd átöltöztem. Mikor kiléptem a szobából, pont belebotlottam Nessiebe, meg egy kigyúrt barna bőrű, minden bizonnyal indián srácba. Kedvesnek tűnt, és ha jól sejtettem ők ketten egy párt alkottak.

- Szia Cass. Örülök, hogy jobban vagy. Szeretném neked bemutatni Jacobot.- kezet nyújtottam, de meggondolatlanság volt. A kapcsolat létrejött és képek kezdtek peregni előttem. Az ő szemével láttam magam. Ő volt az a farkas. De mégis hogyan?

- A farkas.- sikítottam, majd a szobám felé kezdtem futni, de megbotlottam a küszöbben. A sebem felől szúrást éreztem. Azonban mielőtt a földre zuhantam volna valaki elkapott.
Adam volt az. Belekapaszkodtam a kezeibe, de ahelyett, hogy menedéket találtam volna nála, újabb képek áradata öntötte el az agyamat.

Kitéptem magam a karjaiból és ismét hatalmasat sikítottam, miközben próbáltam minél távolabb kerülni tőle. Mindenki odatömörült. Ezek az emberek vagy mik is valójában, ugyanúgy néztek ki. Vajon tényleg léteznének? Olyanok, mint Adam? És ez a Jacob valójában egy mutáns farkas, amelyik majdnem széttépett?

Behátráltam a szobámba és rájuk csaptam az ajtót, majd a szoba legtávolabbi sarkába kuporodtam. Én nem akartam ezeket a dolgokat tudni. Nem akartam semmit sem tudni. Pontosan azért jöttem ide, hogy a furcsa dolgoktól távol legyek, erre nem pont a legfurcsább lények közé csöppenek? Még hogy vámpírok, meg mutáns farkasemberek! Nem, ez lehetetlen. Ez nem velem történik, csak képzelődőm. Biztos a gyógyszerek hatása, és ez egy szörnyű rémálom, amiből mindjárt felriadok.

Hiába próbáltam meggyőzni magam az igazamról, valahol mélyen tudtam, hogy ez nem igaz.
Kis idő múlva egy kéz érintését éreztem a vállamon. Rémülten ugrottam fel egy sikoly kíséretében, majd megpördültem. Hiába kerestem volna kiutat, nem volt. Maximum az ablakon kiugrás, de nem hiányzott még pár újabb sérülés a meglévőkhöz így maradt a tehetetlenség.

- Cass, nyugodj meg! Nem fogunk bántani. Senki sem fog bántani.- Nessie állt előttem. Ő sokkal emberibbnek tűnt a többinél. Akkor viszont, hogyan képes köztük élni, anélkül, hogy rettegne, mikor szívják ki a vérét, mikor nem figyel oda?

- El akarok menni! Most!- toporogtam, miközben kissé hisztérikusan mondtam ki a szavakat.
- Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzuk!
- Nem kell itt semmit magyarázni! Csak… Csak hadd menjek el innen minél hamarabb!- a lány csalódottan lehajtotta a fejét, majd megadóan utat engedett. Kaptam az alkalmon és kirontottam a szobából, majd le a lépcsőn, és a bejárati ajtón át végre kijutottam a szabadba. Hallottam, hogy valaki utánam jön, de ekkor egy ismerős arc lépett ki a bokrok közül.

- Shaun!- kiabáltam, majd egyenesen biztonságot adó karjaiba borultam. Most nem jöttek képek. Csak a biztonság érzete.
- Semmi baj, Cassie. Most már biztonságban vagy!- igaza volt. Szépen lassan kezdtem megnyugodni, de ezt valami furcsa morgásszerű hang zavarta meg. Megfordultam és Adamot láttam, amint gyilkos pillantások közepette morog a barátomra. Furcsa mód Shaun ugyanígy reagált. Éreztem, hogy a testén remegés fut keresztül.

- Te, és a családod tartások távol magatokat tőle, különben nem állok jót magamért!- szűrte a fogai között az ingerült fiú. Volt benne valami ijesztően hátborzongató. Olyan természetfeletti.

Adamre pillantottam. A fiú minden izma megfeszült és attól féltem bármikor rávetheti magát szegény Shaunra, akinek kicsit nagyobb a szája a kelleténél. Legnagyobb meglepetésemre azonban Jacob megállította.
- Menj, vidd innen a lányt! Később még számolunk!- hangzott el az utasítás a félelmetes férfitól. Shaun felhorkant, majd felkapott, de még mielőtt eltűntünk volna a fák között, belém vésődött Adam fájdalommal teli és dühös arca.

Becsuktam a szemem és próbáltam arra koncentrálni, hogy már biztonságban vagyok Shaun ölelő karjaiban. Hamarosan a szobám ismerős illatát éreztem.

- Megjöttünk.- letett az ágyamra, majd letérdelt velem szemben.
- Ugye nem bántottak?- megráztam a fejem. Bármennyire is féltem Cullenéktől, nem bírtam volna elképzelni róluk, hogy bántanának. Jacobról viszont annál is inkább.

- Hál’ istennek.- felült mellém az ágyra és magához vont. Ahogy az oldalamon lévő sérüléshez hozzáért, felszisszentem. Felrántotta a pólót, majd dühtől csillogó szemekkel kérdezte:

- Ki merészelte ezt tenni?
- Semmiség. Nem fontos.- próbáltam lenyugtatni.
- Ki volt az?- minden szót külön hangsúllyal ejtett ki, mintha nem is ő, hanem én nem hallanék.

- Jacob. Meg még másik két farkas, vagy micsoda. Eltévedtem az erdőben és az ő területükön kötöttem ki.- vallottam be az igazat, miközben a könnyek megint készültek előtörni.
- Jaj, Cass, ne haragudj! Ígérd meg, hogy többet nem mész egyedül az erdőbe!- bólintottam, miközben halvány mosolyt próbáltam magamra erőltetni.

- Álmos vagyok.
- Rendben, akkor hagylak aludni.- már ment volna, de utánanyúltam. Féltem egyedül lenni, és most ő volt az egyedüli, akiben kicsit is megbízhatok.
- Nem menj el, kérlek!- elmosolyodott, majd adott egy puszit a homlokomra. Ez olyan baráti gesztus volt. Betakart, majd odafeküdt mellém. Közelsége megnyugtatott. Valami furcsa dallamot dúdolt, amitől elálmosodtam és szép lassan elnyomott az álom.