10. Vallomás
Mielőtt azonban bementem volna a házba visszafordultam, hogy megköszönjem Rosalienak, amit értem tett.
- Rosalie. Én… köszönöm.- motyogtam, mivel más nem igazán jutott eszembe.
- Nincs mit. Szívesen tettem. Azt hiszem, sok közös van bennünk.- halvány mosolyt erőltettem magamra, majd tovább mentem a házhoz.
- Cassie!- szólt utánam Rose. Megfordultam.- szóval, ha akarsz beszélgetni, vagy valami hasonló, akkor én itt vagyok.
- Köszönöm.- mondtam hálásan.- Szia.
- Szia.- néztem, ahogy elhajt, majd éreztem, hogy megint úrrá lesz rajtam a szokásos nyomasztó érzés, ami az elmúlt időszakban telepedett rám. Besétáltam a házba és Amy rémült arckifejezésére ügyet sem vetve, amit a véres ruháim váltottak ki belőle, felbattyogtam a szobámba. Mikor becsuktam az ajtót, nekidőltem és hagytam, hogy az eddig elfojtott könnyeim előtörjenek. Most, hogy kicsit egyedül lehettem, sikerült felfognom, mit műveltem alig egy órával ezelőtt.
Megöltem azt a két alakot. Fülemben még mindig ott zengtek halál sikolyaik és rémült arcuk, mielőtt végleg kioltottam volna az életüket. Nem az borított ki, hogy meghaltak, hiszen megérdemelték, hanem, hogy én tettem. Semmiben sem különbözöm ezektől. Ugyanolyan szörnyeteg vagyok, még mindig.
Berohantam a fürdőbe, ledobtam a ruháimat, majd megnyitottam a zuhanyt és beálltam a forró víz alá. Többször is végig súroltam az egész testemet, de utána is éreztem a halál mocskát magamon. Kimásztam a zuhanyfülkéből, és most már kissé ingerülten felöltöztem. A véres, mocskos ruhákat otthagytam a fürdőben. Nem volt jó. Még mindig koszos voltam, éreztem. Meg akartam végre szabadulni ettől, ki akartam a fogságából szabadulni. A düh és a kétségbeesés olyan hévvel söpört végig rajtam, hogy elvesztettem tébolyodott agyam felett az irányítást. Agyam csak piciny része fogta csak fel, hogy mit művelek.
Mindent, amit találtam a szobámban összetörtem és felborítottam, miközben ordítottam a fájdalomtól. A könyves polcokat felborítottam, az éjjeli lámpámat összetörtem. A laptopot hozzávágtam a szobám ajtajához, így az kidőlt és a notebook apró darabokra esett.
Ekkor már Amy is megjelent az ajtóban, de nem tudott megállítani. Miközben a könyveimet szaggattam apró darabokra, nem mert közelebb jönni, csak az ajtóból beszélt hozzám.
- Cassie, drágám. Nyugodj meg!- hogy nyugodjak meg? Mégis hogyan? Hát nem érti, hogy én egy szörnyeteg vagyok? Egy mutáns elmebeteg szörnyszülött? Nekem nem szabadna léteznem, én nem lehetek itt.- Cassie. Hallasz engem? Figyelj, rám! Együtt megoldjuk.- folytatta, de ezzel csak még jobban feldühített. Berontottam a fürdőmbe és lerántottam a törülközőt a tükrömről.
A látvány, ami fogadott, kissé sokkolt. Egy másik ember nézett vissza rám. Sötét, szinte fekete szemek, melyek villámokként szórták a dühöt, minden egyes idegszálamból csak áramlott a gonoszság és a harag. Ez vagyok én. Egy gonosz, gyilkos szörnyeteg.
- Cassie, mit művelsz?- sikított Amy, mikor ököllel beleütöttem a tükörbe. Apró darabokra hullott az egész. Kezemből ömlött a vér. Felkaptam egy nagyobb darabot. Éles volt, így bármit megtehettem vele. Megpördültem és Amyre néztem.
- Cass, figyelj rám, oké?- remegett meg Amy, miközben egyre csak hátrált, miközben felé haladtam az éles üvegdarabbal. Már nem én irányítottam a testemet. Én csak szemlélő voltam az agyam egy távoli csücskében. Sarokba szorítottam. Amy egész testében remegett. Éreztem, hogy retteg. Tőlem. Eleredtek a könnyei is, de tartotta magát.- Cass, én hiszem, hogy rendbe jössz, csak hagyd, hogy segítsünk. Kérlek, ne tedd ezt!- már elhatároztam magam, és még Amy sem tántoríthatott el a tervemtől. Megráztam a fejem.
- Nem Amy, innen már nincs vissza út. Elvesztem. Sajnálom.- egy lépést hátraléptem, majd megemeltem az üvegdarabot tartó kezem és hatalmas ordítás kíséretében lesújtottam. Amy sikított és a földre rogyott. Sikerült. Belevájtam az éles darabot a csuklómba. A bíborvörös vér ömleni kezdett belőle, gyorsan átcseréltem a kezem és épp megismételtem volna ezt a műveletet a másik kezemmel is, mikor valami hideg kiverte a fegyveremet a kezemből.
Megpördültem. Rá akartam támadni arra, aki nem hagy békén. Adam volt az. Mögötte ott volt Carlisle és Edward. Ők nem jöttek közelebb, így Adamre figyeltem. Józan ítélőképességem hiányában rátámadtam, de természetesen felesleges volt. Hideg karok zártak körül és nem hagytak szabadulni. Hörögtem, morogtam és rúgkapáltam, miközben ő bársonyos hangján suttogott a fülembe.
- Sss. Semmi baj. Nyugodj meg, most már vége van Cass. Senki nem fog bántani.- suttogta. Végül amilyen hévvel jött a düh úgy el is illant, és helyét rettegés és szomorúság vette át. Már nem küzdöttem, csak sírtam. Adam biztonságot nyújtó ölelésébe bújva engedtem, hogy minden magamba folytott fájdalom elszabaduljon, és a könnyeimen keresztül távozzon, mert másra nem voltam képes. Végül kimerülten, szép lassan kezdett minden homályossá válni és végül beléptem a sötétség békés birodalmába.
A saját ágyamban ébredtem. Odakint még sötét volt. Felültem és körbenéztem. Minden rendben volt, kicsit megzavarodtam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy nem álmodtam azt a szörnyűséget, amit műveltem. A kezemhez kaptam. Be volt kötve. Kiugrottam az ágyból és berontottam a fürdőszobába. A tükröt kerestem, de csak a nyoma látszódott a csempén. Lerogytam a hideg kőre és az arcomat a kezeimbe temetve, halk zokogásba kezdtem. Tényleg megtettem. Szörnyeteg lettem. Valaki felemelt a földről. Nem ellenkeztem. Hagytam, hogy visszavigyen az ágyamba. Kedves altatót dúdolt, amitől kissé megnyugodtam. Mikor úgy éreztem, képes vagyok abbahagyni a sírást, kinyitottam a szemem. Adam ült az ágy szélén, szemeiben aggodalom tükröződött.
Egy végtelenségig tűnő pillanatig csak meredtünk egymásra, majd elkaptam a fejem és elfordultam. Nem akartam, hogy így lásson. Ő sokkal jobb lelkű, mint én. Az ágy megnyikordult.
- Szólok Carlislenak, hogy felébredtél.- hangja tele volt fájdalommal, azonban én voltam annyira önző, hogy nem akartam egyedül maradni. Ha ő mellettem volt, mindig sikerült megnyugosnom.
- Miért?- kérdeztem elfúló hangon. Meglepett arccal ült vissza az ágyra.
- Nem értelek.- még mindig nem fordultam felé. Túlságosan szégyelltem magam.
- Miért mentesz meg mindig?- erősen kellett koncentrálnom, hogy a könnyeimet visszatartsam, és a hangom se remegjen annyira.
- Nem veszíthetlek el!- ez a válasz meglepett. Oda fordultam hozzá és felültem. Belenéztem gyönyörű borostyán szín szemeibe, és tényleg ott volt benne. Meg akart védeni engem, akit már nem lehet. Én elvesztem.
- Adam, én már elvesztem. Akkor éjszaka én örökre elvesztem.- lesütöttem a szemeimet, mert a könnyeim megint kezdtek előtörni és égették az arcomat.
- Cassie, te sosem fogsz elveszni, ahhoz túl jó vagy.- megráztam a fejem. Ő ezt nem érti, hiszen neki van családja és szeretik, de én mindig egyedül voltam, még azt sem tudom, hogy ki vagyok, vagy egyáltalán micsoda.
- De Adam, én megöltem azt a két embert. Egy szörnyeteg vagyok, hát nem látod?
- Nem, én nem látok semmiféle szörnyeteget. Én csak téged látlak Cassie, meg azt, hogy mennyire félsz, és emiatt nem engedsz senkit sem közel magadhoz. Félsz, hogy bántod őket, igaz?- igaza volt. Szörnyen féltem. Veszélyes vagyok, és nem teljesen épelméjű, éppen ezért senki sincs mellettem biztonságban.
- Cassie, figyelj rám! Engedd, hogy segítsek! Együtt menni fog!
- Miért mondod ezt? Miért vesztegeted rám az idődet?- mindig jó emberismerő voltam, de rajta nem tudok kiigazodni. Miért nem látja azt, ami nyilvánvaló? Kimásztam az ágyból és az ablakhoz sétáltam. Az ég tiszta volt és a csillagok fényesen ragyogtak az égbolton. Hosszú csend következett. Azt hittem kiment a szobából, de hirtelen megéreztem, hogy ott áll közvetlen mögöttem.
- Azért, mert szeretlek!- megdermedtem. Nem, az nem lehet, csak képzelődtem. Már megint csak képzelődöm, arról, amit a világon a legjobban szeretnék.
- Szeretlek, és ha kell, örökké várok rád Cassidie.- Tényleg igaz lenne? Hát mégsem képzelődtem? Óvatosan megfordultam és szomorú szemeit kutattam. Próbáltam rájönni, hol van ebben a hazugság, de bármennyire is reménykedtem az ellenkezőjében, nem találtam meg. Egy könnycsepp ismét legurult az arcomon, de Adam letörölte.
- Most, miért sírsz?
- Ilyet, még soha senki nem mondott nekem.- szipogtam.
- Akkor épp ideje elkezdeni.- mosolygott, majd arcomat a két keze közé vette.
- Én megígérem neked, hogy soha nem hagylak el, és nem fogok neked fájdalmat okozni. Én szertelek Cassie, és képtelen vagyok tovább távol maradni tőled.- szívembe újfajta érzés költözött. Mintha egy szikra lángra lobbantotta volna rég eltemetett érzelmeimet. Úgy söpört végig rajtam ez a különös bizsergető érzés, ami magával hozott örömöt, hálát és megnyugvást.
- Köszönöm.- suttogtam.
- Mit?- kérdezte zavartan.
- Azt, hogy te nem hagytál magamra. Azt hiszem, megint érzek, és ezt neked köszönhetem Adam. Visszarántottál a szakadékból, melybe már régen zuhanni kezdtem.- ekkor furcsa dolgot tett.
Hideg ajkai az enyémekhez értek, majd óvatosan végig simított vele az ajkaimon. Meglepően furcsa, örömteli érzés futott rajtam keresztül. Viszonoztam puha csókját. Régóta vágytam erre az érzésre és most nem akartam elengedni. Soha többé. Egyik kezét a derekamra csúsztatta, a másikkal a tarkómat fogta és közelebb húzott magához. Közben ajkai selymesen simogatták az enyémet, végül utat engedtem, nyelve behatolt a számba és csodás gyönyört okozott vele. Beletúrtam ébenfekete hajába és hevesen viszonoztam az ostromot, melyet ajkai indítottak ellenem.
Pár perc múlva ajkaink szétváltak, és mindketten levegő után kapkodtunk. Kezei még mindig erősen tartottak, mert lábaim nem igazán akartak engedelmeskedni. Szorosan hozzá bújtam, arcomat a vállába temettem, és csodálatosan fűszeres illatát magamba szívtam.
- Szeretlek.- suttogtam elfúló hangon. Most, hogy megint képes voltam érezni, ez az érzés volt a legerősebb mind közül. Tudtam, hogy Adam fontos nekem, de eddig nem értettem miért. Most már tudom, mert szeretem, és nem akarom soha többé elveszíteni.
Hosszú percekig némán álltunk a csillagfényes éjszakában. Nem kellettek a szavak ahhoz, amit mindketten éreztünk. Végül megtörtem a békés csendet, mely közénk telepedett.
- Beszélnem kell Amyvel. Azt hiszem, bocsánatot kell tőle kérnem, bár nem tudom, hogy ezek után képes lesz-e nekem valaha is megbocsátani.
- Akarod, hogy ott legyek melletted, mikor beszélsz vele?- megráztam a fejem. Ezt egyedül kell elintéznem.
- Rendben, akkor jobb, ha én megyek…
- Várj!- kaptam utána.- Nem maradnál itt velem? Csak ma este. Én, félek egyedül elaludni.
- Itt maradok, ameddig csak szeretnéd.- magához húzott és forró csókot lehelt az ajkaimra.
Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még visszafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy az iménti percek tényleg valóságosak voltak-e. Minden bizonnyal. Ezt tanúsította Adam meleg mosolya is, mely arra ösztökélt, hogy elinduljak a nappali felé.
Hangtalanul lépkedtem le a lépcsőfokokon. A végén egy pillanatra megálltam. Amy ott ült az étkező asztalnál, fejét a tenyerébe hajtotta, és úgy tűnt végtelen szomorúság ölelte körül. Továbbra is hangtalanul közeledtem felé, Carlisleék már nem voltak itt. Megálltam közvetlenül mellette és remegő kezemet a vállára tettem. Riadtan ugrott egyet, mire én is hátrébb szökkentem rémületemben.
Először nagyokat pislogott, gondolom nehezére esett felfogni, hogy ott állok előtte. Aztán felállt. Önkéntelenül is hátrébb léptem. Attól tartottam, hogy ijedtében el fut majd előlem, persze ez érthető, hiszen halálra rémítettem nem is olyan régen.
- Cassie, te félsz tőlem?- jött a meglepő kérdés.
- Én nem. Én… csak. Azt hittem, többet nem akarsz a közelembe jönni.- motyogtam, miközben könnyeimmel küszködtem, melyek galádul utat akartak törni maguknak.
- Hogy gondolhatsz ilyet? Én sosem féltem tőled. Én állandóan csak attól rettegek, hogy elveszítelek. Ma azt hittem örökre elvesztél, hogy sosem leszel már az a kedves mosolygós Cassie, akit én megismertem.
- Én… sajnálom. Nem akartam, hogy ilyennek láss. Nem tudom mi ütött belém. Én… egy szörnyeteg lettem.- ekkor szó nélkül magához ölelt, miközben éreztem, hogy könnyei benedvesítik a hajam. Karjaimat köré fontam és most már én is elengedtem magam. Egy ideig, csak egymást ölelve sírtunk, majd szótlanul álltunk. Végül Amy mocorogni kezdett, így lefejtettem a kezeimet róla, de nem mertem rá nézni. A szégyen, amit éreztem túl erős volt ahhoz, hogy szembe nézhessek vele.
- Cassie. Nézz rám!- egyik kezével az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, így kénytelen voltam ránézni.- Jól jegyezd meg, amit most mondok!- arcán végtelen bölcsesség, őszinteség és határozottság tükröződött.- Soha, semmilyen körülmények között nem leszel szörnyeteg. Te mindig az én Cassiem maradsz, bármi történjék.
- Köszönöm Amy. Te olyan jó vagy hozzám. Mind olyan jók vagytok, hogy én meg sem érdemlem.- szipogtam.
- Te is jó, vagy csak túl sok rossz dolog történt veled, ahhoz, hogy ezt érezd, de mi tudjuk, hogy végtelenül kedves és jóságos vagy, csak bíznod kell magadban.- meleg mosolya láttán képes voltam hinni neki. Talán, lehetséges, hogy rejtőzik bennem, valahol nagyon mélyen hasonló érzés és a sötétség, ami eddig elnyomta, kezdett felszakadozni, és a fény apró réseket ütött üres, mérgezett lelkemben.
- Hiszek neked. Talán, egyszer tényleg így lesz.- próbáltam halvány mosolyt kiültetni az arcomra.- Most lefekszem. Nagyon elfáradtam.
- Rendben, drágám.- homlokon csókolt, majd elindultam vissza a szobámba. Mielőtt azonban felmentem volna a lépcsőn, visszafordultam.
-Amy?
- Igen Cassie?
- Csinálsz nekem reggelire palacsintát?- nevetésben tört ki, miközben bólogatott. Szemében könnyek csillogtak.
- Hát, persze kicsim. Annyi palacsintát csinálok neked, amennyit csak szeretnél.- mosolyogva bólintottam, majd fölmentem a szobámba. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, Adam már karjaiba is zárt.
- Látod, mondtam, hogy nem haragszik rád. Senki sem haragszik, azért, ami veled történt. Ideje a múltat eltemetni, és a jövőnek élni.
- Rendben.- hirtelen a fáradtság ólomsúllyal nehezedett rám, így csak azt éreztem, hogy Adam hideg kezei felemelnek, és az ágyamba tesznek.
- Köszönöm.- suttogtam, majd végre sok ideje először mély álomba zuhantam. Álomtalan, könnyű álomba, mely végre elhozta nekem az áhított megtisztulást, melyre oly régóta vágytam. Nem kellett más, csak, hogy szívemet körülvevő erős falakat végre lebontsam és beengedjem a napfényt, melyet Adam hozott el számomra.
