Halálos vérvonal - 4. fejezet

4. Rosszkor, rossz helyen

- Cassie!- kiabálta, miközben kétségbeesett arccal rohant felénk. Cullenék utat engedtek neki, mire olyan erővel ugrott a nyakamba és szorított magához, hogy még csak tiltakozni sem volt időm. Megmerevedtem, jelezvén, ez nekem nem annyira jó. Elengedett, és félelemmel, aggodalommal teli szemeit az enyémekbe fúrta. Ez nem jelent jót. Ha valaki így néz az sosem jelent jót, a fenébe is.

- Amy, mi történt? Itt vannak, ugye? Nem vették be az öngyilkos mesét és eljöttek értem, igaz?- már vártam, hogy szomorú arccal bólint, majd kilép mögüle két sötét ruhás alak, de nem ez történt. Zavart arckifejezése láttán, rá kellett jöjjek, nem emiatt olyan feldúlt.

- Ms. Dawson, biztosíthatom, hogy minden rendben van. Még időben kihoztam.- lépett Amyhez Adam, és megnyugtatólag a vállára tette a kezét.

- Hála Istennek! Köszönöm nektek.- fújta ki megkönnyebbülve a levegőt a „nagynéném”, miközben vonásai ismét a megszokott kedvességet, ám kis bűntudatot sugároztak.

- Valaki elmagyarázná végre nekem, hogy mégis mi folyik itt?- két karomat szorosan keresztbe fontam magam előtt, és idegesen pillantottam egyik arcról a másikra. Nem jött válasz.

- Rendben. Ha így állunk, akkor azt hiszem én vissza is megyek, mert mindjárt kezdődik a következő órám és nem óhajtok róla elkésni.- hátat fordítottam nekik és épp nyitottam volna az iskola vészkijáratának ajtaját, mikor Amy utánam szólt.

- Nem, Cassie! Te most szépen hazajössz velem, és nem tűrök el semmilyen ellenvetést!- lefagytam. Pontosan olyan hangsúllyal és szinte azonos hangszínnel ejtette ki a szavakat, mint mikor a papa valamit kért, és nekem nem lehetett ellenvetésem. Ha valami nem tetszett és bedurcáztam, apu mindig ezt a hangszínét vette elő, mert tudta, hogy olyan ijesztő mikor így beszél.

Megfordultam, miközben éreztem, hogy a mellkasom összeszorul és szívembe, szúró fájdalom nyilall. Képek peregtek le a szemeim előtt, életem legcsodálatosabb időszakáról, amit a két számomra legfontosabb ember tett ennyire boldoggá. Aztán az a bizonyos éjszaka, ami tönkre tette ezt az idillt és engem a földi pokolba juttatott.

Gyilkos pillantásokat lövellve hajoltam olyan közel Amyhez, hogy éreztem az arcomon, a levegőt, amit zihálva fújt ki.

- Ne merészelj, velem így beszélni! Az egyetlen, aki így beszélhetett velem, az halott és te bemocskoltad az emlékét.- sziszegtem, miközben a düh és a harag egész testemet átjárta.

- Én nem…

- Hagyj békén, nem is ismerlek. Tűnj el a házamból, és ne gyere vissza többet!- megpördültem és egy pillanat múlva, már bent voltam az iskola egyik félreeső folyosóján. Még hallottam, hogy Amyből előtörnek a könnyei és Cullenék próbálták megnyugtatni, azonban nem érdekelt. Amy olyat tett, amiért más talán az életével fizetett volna. Vajon őt is képes lennék megölni?

Nem, valószínűleg nem. Sosem lennék képes erre. Vagy mégis? Az előbb eddig ismeretlen, vadállatias düh tört elő belőlem, és nem sokon múlt, hogy hagytam elszabadulni. Ekkor azonban neki ütköztem valaminek. Fel pillantottam, és Shaunnal találtam szembe magam.

- Ó, bocs, nem láttalak.- motyogtam, mire zavartan pislogott.

- Ne haragudj, de nem értettem mit mondtál.- csodálkozva fürkésztem az arcát. Aztán leesett. Attól még, hogy nem hall, beszélni tud.

- Öhm, csak azt mondtam, hogy bocs, amiért neked jöttem.- elmosolyodott.

- Semmi baj. Valami baj van? Olyan gondterheltnek tűnsz!- még mindig nem értettem. Hogyan értette, amit mondtam, mikor nem hallja. Hát, persze. Szájról olvasás.

Nem tudom, miért de úgy éreztem, ő talán meg értheti a fájdalmamat. Sosem bíztam senkiben, de ez a fiú más volt. Meleg, barátságos arca valahogy engem is jobb kedvre derített.

- Hát, a múltamból valaki olyan dolgokat juttatott eszembe, ami bár sosem történt volna meg.

- Megértelek. Ne rágódj rajta, biztosan nem direkt mondta az illető.- elmosolyodtam. Igaza volt, hiszen Amy biztosan nem azért mondta, hogy megbántson, csak így akarta elérni, hogy ne ellenkezzek. Azonban bennem pontosan az ellenkezőjét váltotta ki.

- Bár elfelejthetném.

- Micsodát? Csak nem lehet olyan szörnyű.- mélyen a szemeibe néztem, tudtam, hogy ha most elmondom neki, mi történt a szüleimmel, akkor kitér a hitéből. Kisvárosi srác, aki csak maximum a hírekből hall ehhez hasonlókat, totál kikészülne tőle.

- Nem akarok beszélni róla. Csak el akarom felejteni.- részemről ezt a témát lezártnak tekintettem.

- Ha akarod, segítek felejteni.- a következő pillanatban erősen megszorította a kezem, amitől az áramütésszerű érzés átjárta a testemet, de most a képek, gondolatok és érzelmek hulláma helyett, csak meleg bizsergést éreztem.

- Jobb?- bólintottam, majd hirtelen feleszmélve elrántottam a kezem. A rossz érzés visszatért. Riadtan léptem egyet hátra. Ez a srác csinált velem valamit, és ez ijesztő.

- Ki vagy te, és mit műveltél velem?- szegeztem oda Shaunnak a kérdést, miközben egyre jobban hátráltam.

- Én nem akartam. Azt hittem segíteni fog.- mondta bűntudatosan. Teljesen összezavarodtam.

- Hé, Cassie várj!- nem vártam. Elfutottam. Kivágtam az iskola ajtaját, majd futni kezdtem. Nem az otthonom felé. Be az erdőbe. Egyre beljebb és beljebb. A gondolatok villámokként cikáztak a fejemben. A mai nap minden a feje tetejére állt. Ennek nem így kellene történnie.

Egy nagy mezőre értem, ami kissé furán hatott egy erdőben, de mégis gyönyörűen nézett ki. Besétáltam a közepére majd törökülésben leültem. Az eső pont ebben a pillanatban kezdett szemerkélni, majd szép lassan zuhogni. Az esővel együtt sírtam én is. Valami megváltozott. Megváltoztam. Érzem, hogy nem stimmel velem valami, és ezt, ez az új titokzatos hely okozta.

Mindig éreztem, hogy valami hiányzik. Most mintha megtaláltam volna egy részét. Nem tudom, mi lehet az, de érzem, hogy kicsit kisebb lett az űr, ami eddig bennem volt. Persze azt leszámítva, hogy eddig sem voltam teljesen normális, és most már teljesen elvesztettem a józan eszem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy kis vér ilyen dolgokat vált ki belőlem, mint ma az étkezdében.

Lehet, hogy ez valami olyasmi, mint mikor az ember rosszul lesz a vértől, csak nálam így jött ki? Nem, azt nem hiszem. Sosem voltam rosszul egy kis vértől, bár most, hogy így belegondolok, sosem láttam közelről friss, meleg, zamatos vért. A gondolattól összefutottam a nyál a számban. Undorító. Sosem lennék én ilyenre képes. Én nem vagyok valami emberek által kitalált mitikus lény, ami az emberek vérét szívja.

Vámpírok nem léteznek, csak elmebeteg emberek, akik azoknak hiszik magukat, és a fanatizmus elveszi az eszüket. Viszont én sosem hittem az ilyenekben azelőtt. Most sem hiszem, hogy vannak. Vámpírok nem léteznek, ahogy tündérek, meg vérfarkasok sem.

Akkor viszont miért? Miért akartam belekóstolni Cam vérébe. Nem, ezt azonnal ki kell vernem a fejemből. Erről jut eszembe. Shaun nem átlagos. Valamit csinált velem, amitől blokkolta a képességemet. Jól esett. Egyszer valakihez úgy hozzá érni, hogy nem nyílik meg előttem az egész élete és minden egyes gondolata, érzelme. Azonban ez nem mentség arra, amit ma tett velem.

Azt mondta, segít felejteni. Talán képes lenne törölni az emberek memóriáját? Ez hülyeség, hiszen én még mindig emlékszem mindenre az eddigi életemből, kivéve persze az első pár hónapot. Az csak üres sötétség.

Fázni kezdtem. Az összes ruhám átázott. Lehűlt a levegő és besötétedett. Ennyi ideig ültem volna idekint? Talán haza kellene mennem. Nem, biztosan ott keresnének először. Talán csak annyi időre, míg az irataimat és pár ruhát összepakolok, és tovább állok. Nem maradhatok itt. Amióta itt vagyok semmi sem normális. Cullenék furcsák. Valami nem stimmel velük. Nem lehet, hogy mind ugyanúgy néznek ki. Ilyen nincs. Ha valaki nem a rokonod, akkor ez lehetetlen. Hacsak nem mind ugyanabban a betegségben szenved. Akkor meg az nem világos, hogy ki az a hülye, aki beteg gyerekeket fogad örökbe.

Oké, akkor egyszerű. Itt minden furcsa, és gyanús. Az emberek sem olyanok, mint kellene. Hatalmas vadállatok rohangálnak az erdőben, mint az a Jake nevezetű mutáns farkas. Lehet, nemcsak azaz egy van, hanem egy egész falkányi. El kell tűnnöm innen. Minél hamarabb.

Felálltam és kiráztam, teljesen elzsibbadt végtagjaimat. Na, de merre? Vissza nem mehetek? Más helyet meg nem ismerek. Elindultam északnak, fel a hegy felé.

Már bent jártam az erdő sűrűjében, mikor ismerős szag ütötte meg az orrom. Megint az a furcsa, ami égeti az orrom, és tüsszentenem kell tőle. Körbe néztem, és rá kellett jönnöm, hogy nem messze vagyok attól a helytől, ahol tegnap megtámadott a mutáns Jake farkas. Renesmée azt mondta, kerüljem ezt a helyet, erre most még beljebb jöhettem, mint a legutóbb. De nem tudom, hol vagyok. Merre menjek?

Zörgést hallottam a közelből. Majd az ismerős ázott kutya szag csapta meg az orrom. Megpördültem és a Jake nevezetű farkas állt tőlem alig pár méterre, miközben hatalmas agyaraival csattogott és morgott rám. Vöröses bundáját felborzolta, hatalmas mancsaival meg idegesen toporgott.

Nem mondhatom, hogy én megmondtam. Hiszen az állat csak a saját területét védi, ahova egy nem kívánt idegen besétált. Mivel ma nem igazán ettem az ebéd óta, gyengének éreztem magam, és nem tudtam volna gyorsan futni. A látásom és hallásom is tompult. Épp, hogy a fák és bokrok körvonalát láttam. Azonban nincs más lehetőség, csak a futás.

Futásnak eredtem, árkon-bokron, miközben a hatalmas farkas ott lihegett a nyomomban. Nem tudom mennyit és merre futottam, de egyik pillanatról a másikra, majdnem bele rohantam 2 másik, legalább ilyen hatalmas farkasba, akik elállták az utamat. Megpördültem, és rájöttem, hogy körbe vettek. Nincs esély. Fel kellett adnom. Azonban, nem adom én magam olyan könnyen. Valami oknál fogva, furcsa védekező ösztön tört elő belőlem.

Felmértem ellenfeleimet, miközben rájuk vicsorogtam és morogtam. Afféle verekedésre felkészülő pózba álltam és vártam. Sosem csináltam még ilyet, de most ösztönösen jött. Jake támadott. Elugrottam, épp csak hajszálon múlt, hogy átharapta a torkom.  Elszökkentem, majd a másik két farkas támadásait próbáltam kivédeni, miközben azon agyaltam, én hogyan támadhatnék vissza. Lassú voltam. A legkisebb, belém mart. A saját vérem fémes szaga, csapta meg az orrom. A józan eszemre valami köd szállt, és teljesen kikelve magamból támadtam. Karmoltam haraptam, amit csak lehetett. 3-an azonban erősebbek voltak. Csúnya sebeket kaptam. A Jake nevű végül letepert. Még utolsó erőmmel próbáltam küzdeni, de hatalmas mancsai satuként szorítottak a talajhoz.

Itt a vége. Jöttem rá, miután már alig maradt erőm. A hatalmas állat felém hajolt és kitátotta hatalmas száját, melyben óriási agyarai vakító fehérsége, csak úgy világított a korom sötétben. Tudtam, mire készül. A végső, kegyelemdöfésre. Nincs visszaút. Bár jó lett volna még pár kérdésre megkapni a választ, azonban a sors, nekem nem ezt az utat választotta. Az én feladatom itt véget ért. Behunytam a szemem. Még valahonnan a távolból, hallottam egy sikolyt, bár lehet az én hangom volt, majd a torkomba éles fájdalom hasított. A világ elsötétült előttem és tudtam, hogy elvesztem. Végem. Hamarosan láthatom a szüleimet és végre, megint boldog lehetek azok között, akik ténylegesen szerettek és vigyáztak rám.

Halálos Vérvonal - 3. fejezet

3. ÉDES NEDŰ

Kiszálltunk az autóból, de Amy még mindig a gondolataiba merülve sétált a bejárati ajtó felé. Valamit tud ezekről a Cullenékről, amit nem mond el nekem. Hisz mi lehet olyan érdekes ezekben a gazdag albínó srácokban?

- Amy?- szólítottam meg óvatosan.

- Igen?- nem akart a témáról beszélni, éreztem a hangsúlyából.

- Ismered Cullenéket?

- Persze.- vágta rá túl egyszerűen.- Őket mindenki ismeri. Dr. Carlisle Cullen és a felesége, sok gyereknek segített már. Örökbe fogadták őket, és azok néhány rokonát is magukhoz vették.

- Úgy érted, nem igazi testvérek?- most már értem, hogy miért nem hasonlítottak annyira, a hófehér bőrt és a borostyán szemeket leszámítva. Ez biztos valami betegség lehet.

- Nem. Úgy tudom, van még egy pár srác, akit örökbe fogadtak, azokon kívül, akikkel ma találkoztál. Nagyon kedvesek és sokat tesznek a közösségért. Ne higgy el rossz szóbeszédeket róluk. Cullenék rendes emberek.

- Ennyi? Ezért akadtál ki annyira, mikor megkérdeztem?- biztos, hogy eltitkol róluk valamit. Talán, ha megérinteném, akkor megtudhatnám azt a titkot.

- Na, na. Ne olyan nagy hévvel kisasszony. Rántotta el a kezét, mikor megérintettem volna. Tudod, nekem is vannak magánügyeim, amiket szeretnék magamnak megtartani. Különben sem kell mindenbe beleütnöd az orrod.- megbántottam. Ellene akartam használni ezt az átkos képességet.

- Ne haragudj, én csak szeretnék kicsit többet tudni a múltamról.- Amy arca kisimult.

- Tudom, kicsim. Hidd el, idővel, majd mindent meg tudsz. –megölelt, majd puszit nyomott a fejemre. Még szerencse, hogy csak érintés útján kapok információt a másik embertől. Elég rossz lenne, ha úgymond érinthetetlen lennék.

- Na, mit szeretnél ma csinálni? Gondolom, a tanulással pikk-pakk elkészülsz.

- Hát nem is tudom. Szerintem felfedezem a környéket.- mielőtt még bármit is mondhatott volna.- Egyedül!

- Oké, de legyen nálad mobil, rendben?- majd a kezembe adott egy telefont, afféle átlagos mobilt, ami illik az ál- imagemhez.

Felmentem a szobámba és kb. 15 perc alatt végeztem a tanulással. Felvettem egy kényelmesebb nadrágot, meg bakancsot. Mivel ma is szinte egész nap esett, minden tiszta sár. Egy vastag pulcsit és esőkabátot kaptam magamra.

Új fényképezőmet eltettem a hátizsákomba, és egy füzetet is. A konyhából elvettem egy narancsos üdítőt, meg egy zacskó csipszet.

- 8-ra itthon vagyok.- kiabáltam az ajtóból Amynek, aki épp valami főzőműsort nézett a tv-ben. Valami Gordon Ramsay, akinek a pokolban van a konyhája, vagy mi.

Szerencsére a házunk az erdő mellett volt, így hamar találtam egy kis ösvényt. Előkaptam a fényképezőmet, és felfedező kirándulásom során egy csomó képet készítettem. Már igencsak bent jártam, mikor motoszkálást hallottam az egyik bokorból. Odafordultam, de semmi. Betudtam, egy kíváncsi kisállatnak és tovább mentem. A következő pillanatban megpillantottam egy őzet a kisgidájával. Óvatosan közelebb mentem, majd leraktam a táskámat a földre és előkaptam a füzetem, meg a ceruzámat. Leültem egy száraznak tűnő sziklára, és elkezdtem rajzolni. A nagyobb vonalakat felvázoltam, majd készítettem egy pár képet a kis családról, hogy otthon majd befejezhessem. Eltettem a füzetet, meg a ceruzát és tovább indultam. Épp egy hajamba beakadt faágat szedtem ki, mikor valami nagy barna alakot pillantottam meg. Sosem láttam még igazi medvét, csak a tévében, mikor Amy az állatokról mutatott filmeket. Közelebb mentem és egyre jobban kivehetőek voltak a hatalmas állat körvonalai. Furcsamód, büdös ázott kutyaszag csapta meg az orrom. Nagyon rosszul esett, viszketett tőle a torkom. Érdekes, mert sosem voltam beteg, vagy allergiás. Tüsszentettem egyet, mire az állat egyenesen felém fordult. Ajjaj.

 Azt hiszem, most bajban vagyok. A hatalmas medve, most már inkább egy túlméretezett farkas volt. Vicsorogva, felborzolt szőrrel meredt rám. Lehet, hogy a területére jöttem? Oké, szép lassan hátrálok. A fenébe, ez nem jött be. Akkor viszont, FUTÁS!!!

Sikítottam, majd megpördültem, és futni kezdtem. A fák ágai az arcomba csaptak, amitől éreztem, hogy kiserken a vérem. Nem érdekelt, mert hallottam a vadállat lihegését közvetlen a nyomomban. Egy óvatlan pillanatban megbotlottam egy kiálló fának a gyökerében és a földre zuhantam. Megfordultam és csak annyit láttam, hogy a hatalmas állat rám veti magát. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy az arcom elé kapjam a kezem, majd semmi.

Oké, ez gyors volt. Meghaltam. De akkor mégis miért érzem, hogy valami vizesen ülök. Kinyitottam a szemem és a farkas nem volt sehol. Pontosabban, tőlem messzebb és egy lány beszélt hozzá. Inkább kiabált, mint beszélt.

- Jól vagy?- most vettem csak észre, hogy Adam térdel mellettem.

- Ő. Azt, hiszem. Nem tudtam, hogy itt ekkora farkasok élnek.- magyarázkodtam.

- Jake, nem veszélyes, csak összekevert valakivel.- mondta könnyedén Adam.

- Ennek a vadállatnak neve is van? Azt ne mond, hogy a házi kedvencetek.- ezen elmosolyodott, majd megrázta a fejét.

- Nem, ő Nessie farkasa. Épp most szidja le, tudod Jake, kissé bizalmatlan az idegenekkel, de egyébként a légynek sem tudna ártani.- hát ezek nem komplettek. Ha azt hiszi, hogy elhiszem, hogy ez a vadállat nem tépne szét az első alkalommal, mikor lehetősége van, akkor nagyon téved.

Feltápászkodtam, majd még mindig nem bírtam egyszerűen felfogni, ahogy most már békésen tűri az a túlméretezett farkas, amint Nessie, gondolom ez a Renesmée becézése, kedvesen simogatja és beszél hozzá.

A következő pillanatban, ha nem képzelődtem volna, azt gondolnám, hogy a farkas bólintott a lányra, majd Adamra kacsintott és elfutott.

- Annyira sajnálom.- rohant oda Nessie.- Tudod, Jake nem szereti az idegeneket. Ugye nem esett bajod?- megráztam a fejem. Azt leszámítva, hogy biztos tele van karcolásokkal, meg horzsolásokkal az arcom, rendben voltam.

- Azt hiszem, ideje haza mennem.- mondtam, majd elindultam arra, merre az imént menekültem.

- Ha akarod, hazaviszlek. Itt van az autóm, nem messze.- mondta Adam. Elfogadnám, más esetben. Azonban nem akarok Amynek bajt okozni azzal, hogy egy Cullennel vitetem magam haza.

- Nem kösz, szerintem hazatalálok.- válaszoltam idegesen, majd folytattam utamat.

- Na, gyere már Cassie, igazán nem lesz bajod abból, ha Adam hazavisz.- érvelt Nessie Adam mellett. Na jó. Most az egyszer, de semmi több. Most hazavisz, de ugyanúgy idegenek maradunk egymásnak, akik csak heti 3-szor egymás mellett ülnek bioszon.

- Jól van. Ha ennyire akarjátok.- adtam meg magam végül. 5 perc séta után, egy kis eredi útra értünk, ahol egy fekete sportkocsi állt. Végre valami gyors, és talán ez kicsit gyorsabb lesz, mint amennyivel Amy vezet.

Beszálltunk az autóba és Adam gázt adott. Ahogy gondoltam. Úgy vezetett, mint egy forma 1-es pilóta. A kilométeróra végig 100 fölött volt. Ez tetszett. Annak idején apu is mindig gyorsan vezetett, mert tudta, hogy tetszik nekem. Persze az már nagyon régen volt. 10 perc múlva már a házunk előtt álltunk. Nem is gondoltam volna, hogy olyan messzire elcsatangoltam.

- Kösz, hogy elhoztatok.- mondtam, miközben nyitottam az ajtót.

- Semmiség, de legközelebb, ne Jake területére tervezd a kirándulásod.- viccelődött Adam, mire fura fintort küldtem felé.

Elköszöntem tőlük, majd besétáltam a hiába és reménykedtem, hogy Amy nem állít meg. Azonban nem ez történt.

- Cassie, nem akarsz valami mondani?- szegezte nekem a kérdést, közvetlenül a hátam mögül.

- Szép a Froks-i erdő.- adtam a kitérő választ.

- Cass, miért nem hívtál, hogy megtámadott egy vadállat?- meglepődve fordultam meg. Honnan tudja?

- Felhívott Carlisle, hogy összetűzésbe keveredtél az egyik helyi farkassal, és a fia Adam, meg az unokahúga Renesmée mentett meg.- magyarázta, erősen gesztikulálva hozzá.

- Hát, nem tartottam fontosnak. Elvégre nem történt semmi.

- Meg is ölhetett volna!- kiabált hisztérikusan Amy.

- De nem tette.- válaszoltam hideg nyugalommal.- És ha megbocsátasz, most elmegyek zuhanyozni és lefeküdni. Nem kérek vacsorát.- zártam le a témát, majd felrohantam a szobámba.

Ahogy gondoltam, kicsi, apró horzsolások és karcolások voltak az arcom mindkét oldalán, ahol a belógó faágak felsértették. Lefertőtlenítettem a sebeket, majd forró fürdőt vettem. Átöltöztem a pizsamámba, majd megéhezve mégis lebattyogtam a konyhába.

- Tudtam, hogy nem fekszel le éhesen.- mondta Amy.- Figyelj Cassie, én sajnálom, hogy úgy kiakadtam, csak értsd, meg hogy féltelek.

- Tudom. És én is sajnálom. Ígérem, legközelebb jobban vigyázok.- ismét szent volt a béke. Megvacsoráztunk, majd felmentem a szobámba és lefeküdtem. Azonban nem igazán tudtam aludni. Még mindig éhes voltam. Na jó, az elmúlt időszakban állandóan éhes vagyok. Az ételeknek egyre inkább semmilyen íze van és nem is érzem magam tőlük annyira erősnek, vagy nem is tudom. Mintha valami hiányozna. Ezzel a gondolattal merültem mély álomba.

Másnap nem kellett Amynek felkelteni, mert korán felkeltem. Kimentem a fürdőbe és rendbe szedtem magam, majd a farmer és egyszerű fehér póló párosítás mellett döntöttem. Hajamat lófarokba fogtam, majd a cuccaimat betettem a táskámba és lementem a földszintre, hátha van már valami reggeli.

- Jó reggelt!- köszöntött vidáman Amy, mikor beléptem a konyhába.

Neked is!- válaszoltam mosolyogva. Ma valahogy furcsamód jó kedvvel keltem fel.

- Na, mi a reggeli? Majd kilyukad a gyomrom!- huppantam le az étkező asztalhoz, és vártam a finom falatokat.

- Tükörtojás pirítóssal!- tette elém az ízletesnek ígérkező ételt. Gyorsan befaltam, azonban az íze ennek is olyan semmilyen volt, pedig máskor biztosan nagyon finomnak éreztem volna. Bár jól laktam valamennyire, még mindig éhesnek éreztem magam.

- Talán, nem ízlik? Ha akarod, készítek mást.

- Nem, nagyon finom volt, csak mostanság nem igazán érzem az ételek ízét. Ez normális?- Amy idegesen felnevetett.

- Persze. Ha én is ilyen sebességgel falnám a tűzforró ételeket, akkor én sem érezném, milyen az íze.- ebben volt valami.

- Rendben, akkor megnyugodtam. Öhm. Ma gyalog mennék a suliba. Jól esne egy kis reggeli levegőzés.- Amy, egy pillanatra elgondolkodó fejet vágott, majd bólintott.

- Oké, jó szórakozást a suliban!- már el is fordult a mosogatóhoz és bőszen a koszos edények elmosogatásával kezdett foglalkozni. Ahogy érzem, mára nagytakarítást tervez. Csak be ne tegye a lábát a szobámba, lehet, elájulna a rumlitól, amit pár nap alatt sikerült ott művelnem.

Mikor kiléptem az ajtón, megcsapott a friss reggeli szellő, magával hozva az eső utáni kellemes illatot. Mosolyogva indultam el. Épp az utcák apró csodáin elmélkedtem, mikor egy autó dudáját hallottam meg. Hátra fordultam és pechemre nem Amy jött utánam azzal, hogy valamit otthon hagytam. Adam Cullen hajolt ki a vezető oldali ablakon.

- Szia Cassie. Elvigyelek?- köszönt, miközben egy észveszejtően sármos mosoly jelent meg az arcán. Igent kellene mondanom. Abból nem lehet semmi baj, igaz? Nem, kizárt. Akkor még azt gondolhatná, hogy akár barátok is lehetnénk. Nem! Nem sodorhatok másokat is veszélybe, az esetleges lebukás veszélye miatt.

- Kösz, inkább sétálnék. Tudod, jót tesz egy kis séta korán reggel.- próbáltam komolynak látszani, akinek csöppet sem okoz gondot nemet mondani, azonban arcizmaim nem nagyon akartak engedelmeskedni.

- Ahogy gondolod.- mondta kicsit nagyobb éllel a kelleténél.- Akkor a suliban találkozunk.- intett, majd már tovább is hajtott.

Már kevésbé olyan jó kedvel, mint utam elején, sétáltam tovább az iskoláig. Mikor beértem összefutottam Lisával és Cammel. Beszélgettünk egy kicsit, majd mindenki ment az óráira.

Az első 4 órám hamar elment, különösebb esemény nélkül.

Cam épp egy szaftos pletyka közepén tartott, mikor Cullenék besétáltak az iskola kanteenjába. Lopva odapillantottam, de próbáltam úgy tenni, mintha nem különösebben érdekelne. Ekkor azonban Lisa oldalba bökött.

- Adam téged néz. Megint.- súgta oda, miközben próbált véresen komoly maradni, de aztán elnevette magát.

- Nem igazán érdekel.- vágtam rá, miközben elutasítóan néztem a fiúra. Arca megkeményedett és elkapta a tekintetét. Fájt, hogy megbántottam, de így lesz számára a legjobb. Nem szabad azt hinnie, hogy akár még barátok is lehetünk.

- Hé, Cass lazulj már el egy kicsit. Menj oda és beszélje vele!- lökött oldalba Lisa.

- Nem szere…-ekkor Cam felszisszent. Megvágta az ujját. A vér illata egyből átjárta orrjárataimat, egészen le a torkomon, végig perzselve azt, le a gyomromig, amely hatalmasat kordult. Mi ütött belém, hiszen az csak egy kis vér!? Épp ez az, olyan finom illata volt, akár a méznek. Talán, ha csak egy cseppet, kóstolnék belőle. Nem, fogd vissza magad Cass. Te ember vagy, nem holmi vérszívó.

- Gyere velem!- ragadta meg a karomat, Adam miközben egyre jobban hatalmába kerített Cam kezéből folydogáló vér. A torkom mélyéről valahogy ösztönösen mély morgó hang jött ki, miközben Adam a kifelé rántgatott az étkezőből, ezzel egyre messzebb juttatva attól a csodálatosan illatozó nedűtől.

Mikor a friss levegő illata megcsapott, mintha kitisztult volna az agyam. Még mindig éreztem a vér illatát, de már sokkal tompábban. Oké, ez nagyon furcsa volt. Ilyen még sosem fordult elő velem. Lehet, tényleg kezdek megbolondulni? Most jutott csak el a tudatomig, hogy Adam végignézte az egészet, ahogy úgy meredtem újdonsült barátnőmre, mint valami zsákmányra, amire pillanatok múlva rávetem magam.

Végleg elvágtam magam. Most már mindenki teljesen zakkantnak fog nézni, és kivételesen joggal. Lehet, önként kéne feladnom magam, hogy visszavigyenek az intézetbe? Akkor talán nem árthatnák ártatlan embereknek, őrült fantáziálásommal és undorító vágyaimmal.

- Cassie, minden rendben?- meg is feledkeztem arról, hogy Adam hozott ki onnan. Felé fordultam és meglepődve tapasztaltam, hogy nem vagyunk egyedült. Ott volt mögötte a többi testvére is. Alice, Nessie, Jasper.

- Ő, persze.- mondtam zavartan.- de nem értem, miért kellett kirángatnod onnan, hiszen csak a barátom elvágta a kezét.- szúrós szemmel nézett rám Nem vette be.

- Cass, ugye te se gondolod komolyan, hogy nem fordult meg a fejedben az, hogy belekóstolj Camille vérébe?- ezt meg honnan gondolta?

- Már miért tenném?- kérdeztem felháborodva, hiszen olyan természetességgel kérdezte.- Figyelj! Lehet, nem vagyok teljesen százas, de soha még csak nem is kóstoltam vért. Az olyan, pfúj.- Adam és testvérei arcára döbbenet ült ki.

- Még soha?- kérdezett vissza hitetlenkedve.

- Nem. De miért, kellett volna? Úgy tudom az emberek szervezetére inkább ártalmas, mint egészséges. Különben is vért inni szerintem gusztustalan.- furcsa volt ezt az én számból hallani, mert én minden voltam, csak nem átlagos egyszerű ember, de amit mondtam, azt úgy is gondoltam Még, hogy vért inni.

- Mi vagyok én vámpír, hogy kívánjam a vért? – hangom kissé hisztérikusra sikeredett.

- Hát, igazság szerint…- kezdte óvatosan Alice, de látva rémült arcomat, nem fejezte be.

- Igazság szerint mi?- jaj, ezek totál azt hiszik meggágyultam.

- Oké, azt hiszem, kicsit mindenki nyugodjon le.- szólalt meg Jasper, amitől hirtelen végtelen nyugalom szállt meg. Régen éreztem ekkora nyugalmat, azonban ezt megzavarta Amy hangja egészen közelről. Mégis, mi a fenét keres itt, és miért néz olyan riadtan?

Halálos vérvonal - 2. fejezet

2. Iskola

- Én teljesen kész vagyok.- dőlt le a kanapéra Amy.

- Részvétem.- mondtam, mivel én egy cseppet sem voltam fáradt. Sőt egyre erősebbnek éreztem magam. A sok cuccot, amit vettünk, köztük rengeteg ruhát meg cipőt, és egyéb dolgokat, hogy otthonosabb legyen a ház, elpakoltam. Úgy gondoltam, hogy birtokba veszem a régi szobámat. Szerencsére Amy már berendezte nekem pár nappal ezelőtt. A kislányos rózsaszín tapéta helyett, most bíboros- lilás színűek voltak a falaim. Egy ágy volt középen, melyen szintét lila virágos ágynemű. Hát igen. A lila elég közel áll hozzám.

Besétáltam a gardróbba, ami a szoba másik felén volt és számomra még mindig hatalmasnak bizonyult. Azonban nagy meglepetésemre a régi ruháim le voltak cserélve és vadi újak voltak a helyükön. Ha vannak új ruháim, akkor Amy minek rántgatott el újabbakért? Na erre majd később rákérdezek. Elpakoltam a cuccokat és a laptophoz, ami az íróasztalomon volt, siettem és bekapcsoltam.

Felmentem az Internetre és a hírek között próbáltam kutakodni, hogy vajon keresnek-e. Aztán megakadt a szemem valami.

A szökött lány, aki 10 éve élt az intézetben, nagy valószínűséggel öngyilkos lett. A folyóban találták meg a testét. Az azonosítás folyamatban van, de meg nem erősített információk szerint a test egyezik azzal a lánnyal, aki a napokban szökött meg a helyi elmegyógyintézetből.

Cassidie Davis tragikus körülmények között vesztette el milliomos szüleit, mikor bérgyilkosok egy tavaszi estén megtámadták őket családi házukban. Az akkor 6 éves kislány túlélte a támadást, de a sokkhatás és a tragédia súlyosságának következtében 10 éves korára elméje megbomlott és az intézetbe került.

Nem hittem a szememnek. Valahogy megrendezték a halálomat is? Ez egyre furcsább. Ideje, hogy ezeknek az egyre érdekesebb fejleményeknek utána járjak. Ha Amy végre felébredt, mert ahogy hallom már bőszen horkol, kikérdezem mindenről, amit csak tud. Persze ez most jól jön, mert így nem fognak azok a szörnyű emberek keresni és visszadugni arra a szörnyű helyre.

Lementem, és ahogy gondoltam, Amy már az igazak álmát aludta. Ráterítettem egy pokrócot és levettem a cipőjét. Csináltam magunknak vacsorát, mert szerencsére a gyors fagyasztott kaja elkészítése nem okozott problémát és mikor Amy felébredt megkínáltam.

- Amy, kérdezhetek valamit?- tettem fel óvatosan a kérdést, miközben ettünk.

- Persze, drágám. Mondd csak.

- Te rendezted meg a halálomat?- letette a villát, és megtörölte a száját.

- Tudod, sokan vannak, akik tartoztak apádnak és ezért könnyű volt téged elrejteni a világ elől. Azonban azzal, hogy megszöktél, újból felkeltetted az érdeklődését azoknak, akik nem szívesen látnak életben. Így tűnt a legjobb megoldásnak.- Sosem értettem, hogy miért jó az embereknek, ha ennyire ködösítenek.

- Hát, ebből sem tudtam meg túl sokat. – sóhajtottam fel.

- Nem is kell Cassie. Majd mindennek eljön a maga ideje. Most azonban örülj, hogy nem tudsz semmit. Én is ezt tenném, azonban nekem ez nem adatott meg.- nem mondott többet, csak elvette a tányérokat és elmosogatott.

Másnap azzal voltunk elfoglalva, hogy behozzam az elmúlt évekbeli lemaradásomat. Egy csomó tankönyvet kellett megtanulnom, meg filmeket és történelmi könyveket néznem és átlapoznom. A nap végére már fájt a fejem a sok információtól, amikkel gazdagabb lettem.

- Azt hiszem, így már eléggé felkészültél az iskolára. Elég jók vagyunk. 1 nap alatt 10 évnyi anyagot tanultál meg.- mosolygott Amy.

- Majd széthasad a fejem ettől a sok új dologtól.

- Nyugi, reggelre úgyis leülepszik. Adjak valamit, amitől jobban érzed magad?- riadtan ráztam meg a fejem, mert eszembe jutottak az intézetbeli rossz pillanatok. Ha ezt a mondatot mondta valaki, mindig kábultság és tehetetlenség volt a vége.

- Jól van. Semmi baj, csak vannak olyan gyógyszerek, amik jók a fejfájásra, tudod?- megráztam a fejem, és próbáltam elnyomni a szörnyű emlékeket, melyek még mindig csak úgy peregtek előttem.

- Oké. Akkor jegeljük ezt a témát, rendben?- bólintottam, majd az este további része nyugodtan telt. Mikor Amy lefeküdt, én még ébren maradtam és olvasgattam mindenfélét az Interneten. Nagyon későn feküdtem le, valamikor hajnali 3- körül lehetett.

Másnap korán reggel, Amy csörtetett be szobámba és ébresztett fel.

- Jó reggel! Igyekeznünk kell Cassie, mert elkésel az iskolából.- mondta, miközben lerángatta rólam a takarót.

- Jaj, ne már! Nincs kedvem most ehhez.- nyögtem még szinte félálomban.

- Ha akarod, akkor pizsamában is jöhetsz, rajtam nem múlik.- kipattantak a szemeim és úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit ágyúból lőttek ki.

- Na így már mindjárt más.- nyugtázta elfojtott nevetéssel.

- nagyon vicces.- mormogtam, majd kimentem a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Megfésülködtem, hajamat magas lófarokba fogtam. Szűk farmert és lila tunikát vettem fel, hozzá pedig egy fekete balerinát.

Lementem a konyhába, ahol finom palacsinta várt már.

- Jó étvágyat! Remélem, szereted.- Amy egy adag palacsintát tett elém, mely juharsziruppal volt leöntve.

- Egy pillanat alatt elpusztítottam, majd az egészet egy pohár narancs juiceval öntöttem le.

- Ezek szerint szereted!- nevetett, miközben ő is szedett magának a finomságból.

- Cassie, gyere már! Ne várd meg, míg én megyek fel!- kiabálta Amy, mert már kicsit késében voltunk. Még kerestem az egyik hamis papíromat, de sehol sem találtam. Aztán végül az ágy alatt bukkantam rá. Azt nem tudom, hogyan került oda, de a fő, hogy megvan.

- Mehetünk.- termettem egy pillanat alatt az ajtóban, amitől Amy teljesen megrémült.

- Ezt azért mellőzd jó? Én nem vagyok vám… indulás.- komoly arccal ült be a kocsiba. Becsusszantam az anyós ülésen és az egész úton azon gondolkodtam, hogy mi az, ami ő nem, én meg igen?

- Megérkeztünk.- zavart meg mélázásomból Amy. Felnéztem és az iskola parkolójában voltunk. A diákok az épült felé özönlöttek az első órájukra.

- Nyugi, nem lesz gond. A lényeg, hogy kerüld a feltűnést rendben?- bólintottam és a táskámat felkaptam és irataimmal az iskola felé vettem az irányt. Először a tanári irodába mentem, hogy beiratkozzam személyesen is.

Mrs. Thompson nagyon kedves asszony. Alacsony telt alkatú. Őszes haja rövidre vágva, arca teljesen kipirult. Odaadta az órarendemet, és a kellő papírokat elvette, majd adott egy másikat, amit minden tanárral alá kell íratnom.

Oké. Az első órám történelem. Már becsöngettek, mire megtaláltam a termet. Benyitottam, mikor a sok kíváncsi szem rám szegeződött. A tanár, bizonyos Mr. Smith elvette a papírt és megkért, hogy foglaljak helyet. Zavaromban gyorsan odasétáltam egy még üres padhoz és leültem. Elővettem a könyveket és egy füzetet, meg tollat és egész órán bőszen jegyzeteltem.

Mikor kicsengettek, kis öröm futott rajtam végig. Egy óra elteltével még semmi sem történt. Ez haladás, ennyi ember között. A következő matek. Hurrá. Legalább van 10 percem megkeresni a termet. Épp az iskola térképét tanulmányoztam, mikor egy lány lépett oda hozzám.

- Szia! Te vagy az új lány ugye?- köszöntött vidáman.

- Öhm. Igen.- válaszoltam bizonytalanul.

- Ha akarod, leszek a kísérőd az első napon. A nevem Camille, de mindenki csak Camnek hív.- mondta csilingelő hangon. Nem volt egy magas lány, de annál gyönyörűbb latin szépség. Bizonyosan az egyik szülője latin-amerikai lehet, mert szép, kreolos bőre volt, haja meg ébenfekete. Szemei első ránézésre feketének tűnnek, de ha az ember jobban megnézi, akkor rájön, hogy igazából barna.

- Kösz. Azt hiszem, már így is eléggé eltévedtem. Cassandra Dawson vagyok, de hívj csak Cassienek.

- Rendben Cassie. Mi a következő órád?- nyúlt az órarendem felé, mire hirtelen eldobtam a papírt, mert féltem a kezének érintésétől. Meglepődve nézett rám, majd felvette a papírt.

- Valami baj van?- megráztam a fejem.

- Ő, nem csak… mindegy. Nos, merre van a matek terem?- próbáltam terelni a témát. Szerencsére Cam könnyen túllépet ezen az apró botlásomon. Elég egyszerű lánynak tűnik, aki nem kérdez feleslegesen.

- Kösz, hogy megmutattad.- mondtam, mikor odaértünk a teremhez.

- Szívesen. Ha akarod, megmutatom majd a többi termet is.- hálásan bólintottam.- Oké, akkor majd óra után találkozunk.- azzal már el is tűnt. Beléptem a terembe, de csak alig egy pár diák volt bent. Hallottam, egy- két elejtett szót rólam, ahogy összesúgnak a hátam mögött. Persze ez normális, ha új lány jön az iskolába. Pláne, ha egy ilyen kisvárosi suliba. Az egész suli biztos azon csámcsog, hogy mennyire furcsán nézek ki, és milyen ijesztő vagyok. Persze, ha tudnák az okát, akkor okkal gondolhatnák, rólam.

Becsengettek. Az egyik hátsó padban foglaltam helyet. Az óra szerencsére zökkenő mentesen telt, a tanár megkímélt, mondván még új vagyok, de megígérte, hogy jövő héttől velem sem kivételez. Nem mintha szükségem lenne rá.

Mikor kicsengettek Cam, már az ajtóban várt. Mosolyogva lépett oda hozzám. Mögötte két srác meg egy másik lány volt.

- Cassie, hadd mutassam be neked a barátaimat. Ő itt Lisa.- mutatott a lányra. Magas nyúlánk alkatú, karcsú teremtés volt. Hátközépig éri egyenes szőkés-barna haja volt. Arcára kedves, meleg mosoly ült ki.

- Örülök, hogy megismerhetlek.- nyújtott kezet, de nem ráztam kezet, csak félénken mosolyogtam.

- Szia, én Tom vagyok.- lépett elő egy alacsonyabb sötét hajú srác. Olyan suli helyes sráca kinézetű volt, de semmi több. Bozontos, össze-visszaálló sötét barna haja jól illett huncut mosolyához.

- Részemről a szerencse.- küldtem felé is egy bizonytalan mosolyt.

- Ő itt Shaun. Nos, tudod, ő nem hall.- ez kicsit mellbe vágott. A srác kifejezetten helyesnek, talán még szexinek is mondható. Cseppet sem tűnt fel fogyatékossága, és ezen túl sem fogom figyelembe venni. Magas nyúlánk testalkatú, fiú, kedves mogyoróbarna szemekkel és barna hajjal. Feltételezem, hogy afro-amerikai lehet.

Nem is tudom milyen felindulásból, de kezet nyújtottam neki, amitől kissé meglepődött majd viszonozta. Áramütésként értek az emlékei, gondolatai és érzései. Nem születésétől siket. Baleset volt. Úgy öt éves lehetett, mikor egy baleset következtében fertőtlenítő ömlött az arcára, amely a füleibe is belefolyt, aminek következtében a dobhártyái súlyosan megsérültek, majd szép fokozatosan egy év alatt, teljesen elveszítette a hallását. Viszont volt egy-két olyan emlék, amit nem láttam. Éreztem, hogy van valami, de láthatatlan falba ütköztem. Mintha csak azokat a dolgokat látnám, amiket ő akar megmutatni.

Nem lehet neki könnyű. Én biztosan nem bírnék ezek után ennyire pozitív lenni. Szinte alig van benne negatív érzelem. Ez a srác maga az optimizmus.

- Cassie, jól vagy.- térített magamhoz, Cam.

- Ő, persze.- rántottam el a kezem Shauntól. Egyelőre épp elég volt ennyi.

- Oké, ez kicsit fura volt. Na, megmutatjuk, merre van az angol terem.- törte meg a kínos csendet Cam.

Elindultam utánuk, Shaunnal az oldalamon. A srác furán nézett rám. Nem igazán értettem miért, pedig általában a képességem nem árt másoknak. Inkább kerültem a tekintetét, és Lisáék csacsogására figyeltem, amint beavatnak az iskola pletykáiba és szaftos titkaiba, nem mintha különösebben érdekelne.

Csengetéskor elköszöntem tőlük, majd beültem angolra. A tanárnő a szokásos, üdv az új diáknak, mutatkozz be szöveget hablatyolta, aminek eleget tettem, így az óra további részében békén hagyott. A következő óra is hasonlóképpen telt, majd végre jött az ebédszünet. Vettem egy szelet pizzát, meg egy doboz kólát, bár Amy szerint ezek az ételek nem is laktatnak és károsak az egészségre. Lehet, hogy igaza van, de akkor is finom.

- Cassie itt vagyunk!- integetett nekem Lisa. Odasétáltam és leültem közéjük. Épp egy szaftos sztori közepén tartott, mikor megakadt a szemem valakin, pontosabban valakiken. Odasúgtam Camnek.

- Hé, Cam. Ők kicsodák?- böktem a fejemmel az ismeretlen diákok felé.

- Hát, ők Cullenék. Nem rég költöztek ide, úgy 1 éve. Bár állítólag már régen éltek itt rokonaik.- bólogattam, jelezve, hogy mindent tudni akarok róluk.

- Na, jó. Szóval, az első lány Alice.- mutatott egy alacsony hófehér bőrű, borostyán szemű lányra. Lényéből sugárzott a vidámság, olyan tündérszerű hatást adva egész megjelenésének.

- Ő, kicsit fura, de egyébként nem gáz. Ő azzal magas szőke sráccal van, Jasperrel, aki mindig olyan fejet vág, mintha fájna neki valami.

- Aztán ott van még Renesmée. Ő valami távoli rokonuk.- sorolta a következő lányt. A hosszú vöröses barna hajú lánynak, hullámokban omlott vállára haja. Vidám arcú volt, akárcsak Alice. Azonban nála észrevehető volt, hogy nem volt olyan sápadt bőrű, mint az előbbiek és barnák voltak a szemei.

Aztán belépett az utolsó. Magas, sötétbarna haja, és hófehér bőre, akár a többinek. Testalkata, akár egy félisten. Tekintete azonban sötét és rideg volt.

- Ő ki?- kérdeztem úgy téve, mintha különösebben nem érdekelne.

- Ő kérlek, Adam Cullen. Egy igazi félisten. A leghelyesebb srác a suliban, de ne reménykedj, nem randizik. Az itteni lányok nem jönnek be neki. Biztos a nagyvárosi libákat csípi.

- Nyugi, nem terveztem.- ez még igaz is volt. Ez a srác túlságosan is beképzeltnek tűnik. Biztos órák hosszat csak bámulja magát a tükörben, és magát csodálja. Leültek a legtávolabbi asztalhoz és furcsamód, nem igazán nyúltak a kajájukhoz.

Nem foglalkoztam velük többet. Ők biztos afféle elithez tartoztak. Magasabb körökben mozognak, mint én. Megjelenésükből, ruházatukból, lerítt, hogy úszkálnak a pénzben. Nem, mintha én nem tehetném, de a beolvadáshoz, úgy kell tűnnie, mintha egy átlagos lány lennék, aki most költözött ide.

- Szerintem induljunk, mert még elkésünk óráról.- szólalt meg Lisa. Felálltunk és kifelé indultunk az ebédlőből.

- Cassie, nem azért mondom, de Cullenék téged néznek.- súgta oda Cam.- tessék? Hátra pillantottam és csakugyan néztek. Mind kedvesen néztek, még Adam arcán is mintha egy halvány mosoly jelent volna meg. Á, biztos csak képzelődöm. Visszafordultam és megszaporáztam a lépteimet.

Oké, biológia terem. Sajnos Cam-ék nem tudtak elkísérni órára, mert tesijük volt. Nagy nehezen megtaláltam a termet, bár ez az iskola kicsit olyan mint egy labirintus. Minden úgy el van rejtve. Vagy 3-szor elmentem a terem mellett, mire megtaláltam. Benyitottam, és a tanár úr dorgáló pillantásával találtam szembe magam.

- Á, Ms. Dawson, csakhogy idetalált.- mondta gúnyosan.

- Elnézést, tanár úr! Tudja ez az iskola egy kész labirintus.- próbáltam viccesre venni a dolgot, de úgy tűnik ennél a tanárnál, már elvágtam magam.

- Jól van, itt egy tankönyv. Menj, foglalj helyet! Még csak most terveztem elkezdeni.- Elvettem a könyvet, majd körbenéztem. Már csak egy hely volt. Ez, az én formám, persze, hogy Adam Cullen mellett volt már csak hely. Odasétáltam és leültem. Kinyitottam a könyvet és beletemetkeztem. Próbáltam magam minél összébb húzni. Ez a srác olyan, nem is tudom. Hátborzongató. A hideg kiráz tőle. Persze nem olyan értelemben. Valahogy furcsa. Nem hiszem, hogy félek tőle, azok után, amin eddigi életem során keresztül mentem. Ez más érzés. Inkább a kíváncsiságot, mint félelmet érzek iránta.

- Cassie, térj már magadhoz! Hisz, te egy senki vagy! Ne is álmodozz arról, hogy ez a srác valaha is jobban fog ismerni annál, mint hogy mellette ülsz biológián!- üvöltöttem magammal gondolatban. Adam felől halk kuncogást hallottam, mire ránéztem. Meglepődött, mintha azt gondolta volna, hogy nem hallom a nevetését. Akkor bizony rossz lóra tett, mert én nem, hogy rosszul hallok, de ultra érzékeny hallásom van. Az intézetben olyasmiről susmogtak, hogy élesebb a hallásom egy macskáénál. Persze akkoriban nem ezek a kérdések foglalkoztattak, most azonban hasznosnak bizonyultak ezek az információk. A fiú tekintete rabul ejtett. Egyszerűen nem bírtam szabadulni azokból a mézként kavargó borostyán szemekből. Éreztem, hogy a szívem ritmusa felgyorsul és a levegőért, szinte kapkodom, noha egy levegővétellel akár 3-4 percig is kibírtam. Nem tudom, mi üthetett belém.

Elkaptam a tekintettem az övéből, és fülig vörösödött arcom, próbáltam a hajam mögé rejteni.

- Csöngessenek már ki!- könyörögtem magamban, mikor végre megszólalt a menekülést jelentő hang.

Felkaptam a cuccaimat, és már rohantam is ki az iskolából. Teljesen összezavarodtam. Furcsa, új érzés kerített hatalmába ettől a titokzatos fiútól. Valahogy mellette, nem bírtam megtartani, a rideg állarcomat. Át kellene kérnem magam egy másik órára. Igen, ez lesz a legjobb megoldás, ha átkérem magam. Elmentem a tanári irodához és odaadtam a kedvesen mosolygó Mrs. Thompsonnak a papírt, amit a tanárok aláírtak.

- Elnézést, hogy megkérdezem, de nem iratkozhatnék át biológiáról valami más, hasonló órára?- tettem fel a kínos kérdést, miközben próbáltam minden kedvességet és bájt az arcomra erőltetni.

- Sajnálom, Ms. Dawson, de már nincs szabad hely a többi órán. Attól tartok, maradnia kell a biológián.- mondta, tényleg őszintén sajnálva.

- Értem. Azért köszönöm.- megfordultam, és pechemre Adam döbbent arccal nézett rám. A szégyentől, amit éreztem, gyorsan kisiettem az irodából és egyenesen a suli parkolójába mentem, ahol Amy már várt rám.

- Na, milyen volt az első napod?- kérdezte Amy, miközben kihajtott a parkolóból.

- Nem volt olyan szörnyű az elején. Megismertem pár embert. Ők igazán kedvesek.

- De van egy pár fura szerzet is. Mond neked a Cullen név valamit?- Amy arcáról lefagyott a mosoly. Ezek szerint ismeri őket. Nem szólt semmit. Némán vezetett az út további részében.

Halálos vérvonal - 1. fejezet

1. Segítség a múltból

A nevem Cassidie Davis. Egy nem mindennapi 17 éves lány vagyok. 6 éves koromig normális életem volt, már mihez képest. A szüleim nagyon szerettek, de még a széltől is óvtak. Kis koromtól kezdve szó szerint úgy nőttem, mint a gomba. Még nem voltam egy éves, mikor már folyékonyan beszéltem és futkároztam. Hiper érzékeny fotografikus memóriám van, így bármit, amire csak ránézek megjegyzem, és egy életre belevésődik az emlékezetembe. Ez még nem is lenne gond, de 5 éves koromban kiderült, hogy ha valami tárgyhoz, vagy technikai berendezéshez, vagy növényhez hozzáérek, az úgymond megnyílik előttem. Egy pillanat alatt látom, és megtanulom, hogyan működik. Feltehetően ezért ölték meg a szüleimet 6 éves koromban egy tavaszai estén. Sosem felejtem el azt az éjszakát. Két alak berontott és a szüleimet lelőtték, majd engem is.

Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre. Nem tudom, de túléltem. Nem tudom ki mentett meg, csak egy borostyán színű szempárra emlékszem az egészből. Igazából nem is érdekel, hiszen annak a szempárnak a tulajdonosának köszönhetem pokoli életem. Miután felgyógyultam a kórházban, árvaházba kerültem. Furcsa dolgok történtek ott velem. Ha valaki hozzám ért, lepergett előttem egész addigi élete, a jelenje és a jövője is. Minden egyes érzelem és gondolat áthatolt a tudatomba. Kisgyerekként nem tudtam, hogy ez nem normális, ezért az embereknek elmeséltem. Sokan megijedtek tőlem. Furcsának, idegennek tartottak.

10 éves koromban elmegyógyintézetbe zártak. Állandóan csak vizsgáltak, és kísérleteztek rajtam. Utáltam itt lenni. Szörnyű fájdalmakon és kínokon mentem keresztül. Sokszor, annyi ember ért hozzám, hogy úgymond kicsapott nálam a biztosíték és rátámadtam az emberekre. Ilyenkor sokszor napokra benyugtatóztak. 10 éves korom óta egyszer sem láttam napfényt. Amióta bezártak ide, teljesen elszigetelve éltem. Nem tudtam, hogy más velem egykorú gyerekek mit csinálnak, vagy hogy mi történik a külvilágban.

Nemrég, megszöktem. Ha jól számolom, pont a 17. születésnapom éjszakáján történt. Megint rátámadtam egy orvosra, ezért belőttek. Estére nagyjából magamhoz tértem, és mivel tudtam, hogy nem zargatnak, némi esélyem volt a szökésre. Elővettem rég rejtegetett képességem, és így könnyen átjutottam a biztonsági berendezéseken. Végül egy ablakon kimásztam és onnan, már gyerekjáték volt kijutni. A mozgásom olyan gyors, hogy emberi szemmel nem látni mást, csak elmosódott alakot.

Most épp egy repülőn ülök. Forks az úti célom. Régen volt ott egy nagy házunk. Azóta, nos, mióta egyedül vagyok, nem járt ott senki. Minden bizonnyal üresen áll. Ott majd újra kezdhetem az életem. Minden bizonnyal ott nem fognak keresni, hiszen ez Washington állam legesősebb kisvárosa. Ide általában nem jönnek, hanem innen menekülnek az emberek. Nekem azonban pont kapóra jött.

Késő délután szállt le a gép Seattleben. Onnan buszra szálltam és Forksig meg sem álltam. A busz este, sötétben érkezett meg. Szerencsére a memóriámnak köszönhetően az útvonalra pontosan emlékszem. A ház az erdő szélén volt. Elzárva a kíváncsiskodó szemektől, de mégis közel a civilizációhoz.

Kétemeletes viktoriánus korabeli ház. Hófehér fa gerendákkal és fekete zsanérokkal az ablakokon. Furcsamód nem tűnt olyan elhagyatottnak, mégis kizárt, hogy bárki is járt volna itt az elmúlt 10 évben. Szerencsére a pótkulcsok ugyanott voltak, ahol annak idején a papa hagyta. A küszöb alatt egy kis mélyedésben. Kivettem és kinyitottam az ajtót.

Dohos szag és por mindenütt. Becsuktam az ajtót és körbenéztem. Semmi sem változott. Az előszobából nyílt a nappali, amelyben hatalmas könyvespolcok voltak. Középen egy kanapé, amellyel szemben egy tévé volt. A kettő között egy régi tölgyfa asztal, rajta még a 10 évvel ezelőtti újságok. A konyhába mentem, ami a nappaliból nyílt. Középen egy régi stílusú tölgyfa, étkező asztal állt. Az anyám szerette a tölgyfa bútorokat, ezért elég sok volt belőlük a házban. A konyhabútor világos márványlapokból készült és jól felszerelt volt. Hűtő, tűzhely, mosogató gép. Megnéztem, hogy van-e víz és áram. Szerencsére igen.

A szekrényekben kaja és innivaló nem volt, ezért holnap ez lesz az első dolgom. Felmentem az emeletre. Az első dolgom, apám dolgozószobájának felderítése volt. Meg kell tudnom, kik voltak ők valójában, és hogy én ki is vagyok. Az íróasztalán papírok összevisszasága volt. Számlák és szerződések. Semmi furcsa, vagy különös. Aztán az egyik fiókjában, egy dossziéra bukkantam.

Kinyitottam, és egy csomó hamis igazolvány meg papír volt benne. Furcsa mód mostanság lehettek elkészítve, mert az egyik igazolványon a saját arcom köszönt vissza, de nem az a kislány, aki 10 évvel ezelőtt voltam. Az a kis szőkésbarna hajú hófehér bőrű zöldszemű kislány. Ezen a képen sötét barna hajam volt és a mostani arcom. Először kissé megijedtem, hiszen mielőtt repülőre szálltam volna, elmentem a régi házunkhoz és befestettem a hajam ilyen színűre, hogy ha keresnének Phoenixben, ne legyek olyan felismerhető.

Személy igazolvány, jogosítvány, és egyéb papírok az ISKOLÁBA? Na nem! Én nem tudok iskolába járni! Mármint sosem voltam így emberek között. Félretettem a hivatalos papírokat és egy borítékon megakadt a szemem. Ez állt rajta:

Cassidie Davisnek.

Kinyitottam és gyorsan végigfutottam a sorokat. Ez apám kézírása. Részletesen leírta, hogy sajnálja, amiért ezeket a borzalmakat át kellett élnem. Várjunk csak, hisz meghalt. Aztán tovább olvastam. Elmagyarázta, hogy valaki megjósolta nekik, hogy mi fog történni azon az éjszakán, és hogy velem mi fog történni a jövőben. Ezért tudtak a múltból segíteni.

Azt írja, kezdjek új életet, járjak iskolába. Valaki már elintézte a papírokat és van hivatalos gyámom is, aki egy távoli rokona apunak. Minden irat, ami kell, azt megtalálom ebben a dossziéban, és Boldog Születésnapot is kíván.

Ehhez le kellett ülnöm. Ki a fene lehet, aki segített nekem? És kik voltak a szüleim. Ki, vagy mi vagyok én? A papírokat visszatettem a dossziéba és levittem a nappaliba. Mivel péntek van, ezért még van két napom berendezkedni és felkészülni a hétfőre. A személyi igazolványomon egy másik név állt: Cassandra Dawson.

Nem sokban különbözik az eredetitől, de pont emiatt nem lesz feltűnő a kíváncsiskodó szemeknek. Legfeljebb majd Cassie helyett, a Cass becézést használom.

Vettem egy forró fürdőt, majd anyám ruhái között kerestem, valami alvósat. Lementem a nappaliba és a kanapén elaludtam.

Másnap reggel furcsa zajokra és legfőképp finom illatokra ébredtem. Várjunk csak. Valaki van a házban! Megtaláltak! A francba! Felpattantam és a konyhába suhantam. Egy nő állt a tűzhelynél és baconos tojásrántottát készített. Finom testalkatú, normál magasságú nő volt. Fiatal, kb. a 20-as évei közepén járhat, a bőre olaj barna árnyalatú és a haja sötétbarna.

Nem tűnt olyan intézetbeli végrehajtónak, de nem lehet az ember elég óvatos. Megfordult. Akkorát sikítottam, hogy az egész ház bele remegett. Berohantam a fürdőszobába és magamra zártam az ajtót. Nem azt vártam, ami a szemem elé tárult. Annak a nőnek az arca pont olyan volt, mint az enyém. Vá-Várjunk csak. Cassie már megint csak képzelődsz. Átgondoltam még egyszer. Nem mégsem volt olyan. Ennek a nőnek sokkal emberibb arca volt. A ráncok már kezdtek látszani gyönyörű arcán, és nem is volt olyan gyors, mint én.

- Cassie! Bocsánat, amiért megijesztettelek! Tudom, hogy félsz és most mindenkiben az ellenséget látod, de engem az apád küldött ide.- kopogott be a nő, és mondta bársonyos hangon.- A nevem Amy Dawson! Apád engem bízott meg annak idején, hogy ha felbukkansz vigyázzak rád, és gondodat viseljem.

- Honnan tudnám, hogy igazat mond?- kérdeztem gyanakvóan.

- Azt könnyen kiderítheted.- a fenébe, tud a képességemről. Vajon még mi mindent tudhat rólam. Lehet, tudja, ki is vagyok valójában és, hogy kik a szüleim voltak.

Kinyitottam az ajtót, de még mindig gyanúsan méregettem. Próbáltam keresni valamit, amiből rájövök, hogy hazudik. Nem találtam. A nő minden idegszálával igazat mondott.

- Na, így már mindjárt más.- mosolygott kedvesen, amitől kicsit meg is lágyultam.

- Gyere, készítettem reggelit. Úgy gondolom, farkaséhes vagy.- elindultam utána vissza a konyhába és leültem az asztalhoz. Nem szóltam egy szót sem, miközben elém tette az íncsiklandozó illatú rántottát, és egy pohár narancs juicet. Miközben ettem, az egyik szememet folyamatosan rajta tartottam és kész voltam bármikor menekülőre fogni.

- Látom, tényleg éhes voltál.- mondta, miközben elvette a tányéromat. Még véletlenül sem akartam hozzá érni, ezért inkább nem nyújtottam oda a tányért, hanem kezeimet az ölemben pihentettem.

- Na, és mi a terv mára?- kérdezte lelkesen. Feladom! Ez a nő még a légynek sem tudna ártani. Ha már itt van, akkor biztosan nem akar nekem ártani, hisz régen megtehette volna.

- Vásárlás.- böktem ki.

- Ó. Erről meg is feledkeztem. Hiszen egy darab ruhád sincsen, mióta…- nem fejezte be a mondatot.

- Igen. Nem ártana egy pár dolgot beszereznem.

- Akkor irány Port Angeles. Ott lehet egy pár jó rucit venni.- lelkendezett majd el kezdett mosogatni.

Visszamentem a fürdőbe és megfésülködtem, újonnan kapott fésűmmel és anyám ruhái között találtam egy farmert, meg egy pólót. Ezeket felvettem és örömmel nyugtáztam, hogy pont olyan mintha rám öltötték volna. Tornacipőt húztam és kapucnis pulcsit vettem fel, aminek ujja hosszabb volt a kelleténél, így biztosította, hogy ne érjenek hozzám az emberek, és fordítva is.

20 perc múlva, már Amy kocsijában ültünk és Port Angeles felé száguldottunk. Persze szerintem ez nem volt annak nevezhető, hiszen még csak 80-nal sem mentünk.

- Ha akarod, megmutathatom neked a várost, és hogy mi minden történt a nagyvilágban az elmúlt években.- törte meg a csendet Amy.

- Köszönöm. Az, jó lenne. –mondtam félénken. A továbbiakban, csöndben utaztunk. 1 óra múlva megérkeztünk, és kicsit megrémített a sok ember.

- Nyugi! Itt vagyok veled. Nem lesz semmi gond.- mondta miközben megölelt. Megtörtént. Villámcsapásként ért az összes emléke, érzelme és gondolata. Tényleg apám küldte, és nem rossz szándékú lány. Forksban nőtt fel, teljesen átlagos.

- Ó! Bocsáss meg! Elfelejtettem.- mentegetőzött. - Nem tudom, hogy történt.- hadarta, teljesen rémülten. Szegény azt hitte, hogy csak a kezeimnek kell takarva lenni. De jó is lenne. Ha bármilyen csupaszon maradt bőrfelületemhez hozzáér, akkor is megtörténik. Lehet, inkább papírba kellett volna becsavarni magam. Hogy a fenébe fogom átvészelni az iskolát?

- Semmi baj Amy. Gyakran megesik. Tudom kezelni.- mondtam mosolyogva. Ettől kissé megnyugodott. Kiszálltunk a kocsiból és a nyakunkba vettük ezt a kicsi, de mégis otthonos hangulatot adó városkát.