Szünet!

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen régóta nem jelentkeztem, de érettségi évében vagyok és nem nagyon van időm írni egyszerre mindkét sztorimat, ezért, most itt kicsit szünetelek, hogy utolérjem magam.

üdv.Hope

Halálos Vérvonal - 11. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új fejit. Kicsit sokat kellett várni, tudom ,de most már igyekszem gyakrabban frisselni. Viszont lécci komizzatok, mert szeretnék visszajeltéseket! Elég bizonytalan vagyok a sztorival kapcsolatban.
Jó olvasást! Hope.

11. Illatok

 - Cassie ébredj!- zökkentett ki az édes álomból a kedves hang.
- Csak még egy percet… adj még egy percet.- nyögtem, mert olyan jó volt végre rendesen aludni, anélkül, hogy állandóan rémálmok gyötörnének.

- Nem lehet drágám. El fogsz késni az iskolából, és Adam is hamarosan itt lesz. Nem hiszem, hogy pizsamában akarsz iskolába menni, de ha a mai nappal új öltözködési formát találtál ki, hát legyen. Én szóltam.- A francba! A suliról megfeledkeztem. Nincs más választásom, ideje felkelni, és a való életbe lépni.

Kinyitottam a szemem, és Amy mosolygós arcával találtam magam szemben. Erre önkéntelenül is elmosolyodtam. Jó érzés volt megint mosolyogni, azt hiszem, mostantól többet fogok ennek a különös örömforrásnak élni. Miután Amy megbizonyosodott róla, hogy tényleg felkeltem, kiment a szobámból, de a lelkemre kötötte, hogy igyekezzek. Megint a régi volt.

Besántikáltam a fürdőszobámba. Még mindig elég kómás voltam, mert többször majdnem orra buktam. Végül egy hidegzuhany kellemesen felfrissített. Megfésülködtem. Hajamat most kiengedve hagytam és, hogy bebizonyítsam, jobban vagyok, fehér farmert és türkizkék tunikát vettem fel. Belebújtam a fehér balettcipőmbe és összeszedtem a cuccaimat.

Mikor lementem, Amy arcára enyhe döbbenet ült ki, miközben végigmért.
Végül elmosolyodott és visszafordult a tűzhelyhez, ahol palacsintát sütött. Tényleg csinált nekem. Mély levegőt vettem és ledobtam a táskám az egyik székre, majd leültem.

- Jó étvágyat!- tette le elém az íncsiklandozó illatú ételt Amy. Mélyen beszívtam az illatot, de most enyhe hányinger jött rám, az eddig kedvencnek hitt ételemtől. Mi baj van velem?
- Valami baj van?- kérdezte Amy kutató pillantással. Ennyire látszana, hogy rosszul vagyok az elém tett reggelitől?
- Én… nem tudom. Azt hiszem, rosszul vagyok.- fintorodtam el ismét, mert égette az orromat a palacsinta illata.
- Ó! Azt hiszem, tudom miért.- kíváncsivá tett a válasza.- Hogy is mondjam. Öhm… Voltál Rosalieval… tudod.- még mindig nem értettem, mit akar.- Szóval, te is ittál…- egy pillanatra megállt, majd mély levegőt vett és kimondta.-… vért?
Hoppá! Ezt most, hogy magyarázzam ki? Sehogy. Bólintottam, de fejemet leszegtem, mert szégyelltem magam a tettemért.

- Semmi baj Cass! Megértem, ha inkább azt választod, hiszen a vér…- megborzongott miközben kimondta-… sokkal, erősebbé tesz téged. Azt hiszem, akkor inkább elveszem. Nem szeretném, hogy kidobd nekem itt a taccsot.
- Nem!- kaptam utána. Lehet, hogy egyszer kipróbáltam és eszméletlenül finom volt, meg jól is esett, de vége. Többet nem fogok vért inni, mert én nem vagyok vámpír. Tudom, hogy egy részem az, de azt szeretném a lehető  legjobban elnyomni, és inkább az emberi tulajdonságokat előtérbe hozni.- Megeszem!- visszavettem a tányért és villát vettem a kezembe. Mikor bekaptam az első falatot, majdnem vissza is köptem. Mintha fát ennék, vagy nem is tudom.

Nem baj, hamarosan úgyis visszaáll minden a régi kerékvágásba. Legyűrtem a reggelit, bár ennél nem hiszem, hogy lehet rosszabb egy palacsinta.
- Köszönöm.- mosolyogtam hálásan Amyre, de arcán még mindig ott volt egy kis zavartság.
- Nem értelek. Engem nem zavar, ha nem eszel emberi ételeket. Látom rajtad, hogy egy kínszenvedés neked ezt megenni.

- Ember vagyok!- jelentettem ki határozottan.- Emberi ételeket eszem és kész.
- Értem. Ahogy gondolod, csak nehogy nekem rosszul légy tőle. Délután átmegyünk Cullenékhez és megbeszéljük Dr. Cullennel, hogy ilyen esetben mi a teendő.- Egyszerű, csak étel és semmi vér.
Kopogtak. Mindketten a hang irányába néztünk. Adam. Megjött. Oké Cassie. Most állj fel, anélkül, hogy kidobnád a taccsot vagy összeesnél.

Felálltam, és kicsit forgott velem a világ, mintha most szálltam volna le egy hullámvasútról. Odabotorkáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Adamat nem tudtam átverni, bármennyire is erőlködtem mosolyt erőltetni magamra.
- Uramisten! Cassie, te falfehér vagy! Mi történt?- kapott a karjaiba Adam és a nappaliba vitt. Már nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt ez a reggeli dolog.
- Csak megreggeliztem. Azt hittem, nem lesz belőle gond.- nyöszörögtem. Hallottam bosszús fújtatását, de jobban lekötött, hogy a gyomrom épp magától liftezett és arra várt, hogy visszaküldje, a nagy nehezen leküldött ételt.

- Oké. Nincs baj, reméljük. Beszéltem Carlisleval. 10 perc és itt van.- jött vissza hozzám pár perc múlva Adam. Eddig bírtam. Felpattantam és rohantam a fürdőbe. A vécékagyló fölé hajoltam és hagytam, hogy a reggelim elhagyja a gyomromat. Hát, ennyi volt. Miután végeztem, kiöblítettem a számat és visszamentem, már sokkal jobban érezve magam. Viszont nagyon éhesen.
- Hát, ez nem sikerült.- állapítottam meg.
- Látod, én mondtam, hogy nem jó ötlet.- dorgált le Amy. Igaza volt. Ha egyszer engedtem a kísértésnek és a valódi táplálékforrást próbáltam, alig ha egyből visszatérhetek a régihez.

- Mindegy. Most már jól vagyok. Mehetünk.- néztem kissé mérgesen Adamra. Nem rá haragudtam, hanem magamra.
- Biztos, hogy jól vagy? Nem biztos, hogy ezek után iskolába kellene menned. Lehet, le kéne pihenned egy kicsit.
- Jól vagyok. Tényleg. Különben is, eleget pihentem már, ideje indulni, mert elkésünk.- zártam le a témát. Adam még egy pár pillanatig vacillált, majd végül feladta, látva milyen komolyak a szándékaim.

Az iskolába vezető úton csöndben voltunk mindketten. Én próbáltam magam összeszedni. Féltem, hogy mi lesz régi barátaim első reakciója a hirtelen jött változásomra. Mi lesz, ha már nem akarnak velem barátkozni? Persze ez érthető, mert hónapokig, még csak nem is érdekeltek, miért várnám el, hogy ők érdeklődjenek irántam.
Észre sem vettem, mikor megérkeztünk. Csak arra eszméltem fel, hogy egy hideg kéz az enyémbe fonódik. Felkaptam a fejem, és Adam aggódó pillantásával találkoztam.

- Minden rendben? Nem muszáj bemenned, ha még nem vagy készen rá.- megráztam a fejem. Egyszer, muszáj lesz iskolába mennem, és ha nem most, akkor kétlem, hogy valaha is képes lennék visszajönni ide.
- Nem, jól vagyok. Mehetünk.- próbáltam megnyugtatni egy mosollyal.
- Rendben.- homlokon csókolt, majd kiszállt és kinyitottam nekem a kocsi ajtaját. Oké, már csak pár lépés és a bent vagyok.

A diákok már elindultak az óráikra, noha még volt egy kis idő a becsöngetésig. A nagy kavalkádban olyan illatok kezdték facsarni az orrom, és égetni a torkom, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Levegő, ki kell mennem a friss levegőre. Kitéptem magam Adam kezéből és kirohantam az épületből. A combjaimra támaszkodva szívtam be a friss levegőt mikor kiértem. Mi ütött belém? Miért néztem úgy a többi diákra, mit potenciális reggeli jelöltekre?

- Hé, Cass. Mi történt? Jól vagy?- ez nem Adam volt. Felpillantottam és Shaun állt előttem, teljes valójában. Kicsit zavartan nézhettem, mert tekintete egyre aggódóbb lett.
- Öhm, persze. Csak kicsit nagy volt bent a tömeg.- Megcsapta az orromat az illat, ami felőle jött. Furcsa volt. Nem igazán tudtam, mihez kötni. Nem olyan volt, mint a többi emberé. Nem hasonlított ahhoz az illathoz, amilyen régen volt. Ez sokkal kellemetlenebb, de egyben izgató, és íncsiklandozó is.
- Nem úgy festesz. Ne vigyelek inkább haza?- tiltakozva felemeltem a kezem, nem akartam, hogy közelebb jöjjön. Nem azért, mert féltem tőle, na jó, be kell valljam, a férfiaktól már alapjáraton félek, de tudtam, legalábbis reménykedtem benne, hogy Shaun sosem bántana. Az sem zavart volna, ha hozzá érek, mert ugyebár vele más volt a helyzet, meg most már hordtam kesztyűt, így kisebb volt az esélye annak, hogy valaki fejébe önkéntelenül is belemásszak.

A tiltakozásom oka, nem volt más, mint az, ha közelebb jött volna, nem tudtam volna biztosítani arról, hogy nem ugrom neki a vénájának. Ó pedig, milyen gyönyörű  volt, és ahogy kitüremkedett a bőre alól. Szinte hallottam, ahogy a vér hívogat, magához.
- Azt hiszem, inkább megyek.- arca hitelen elkomorodott. A válla fölött megpillantottam Adamot, amint nagy valószínűséggel arra vár, hogy a barátom végre eltűnjön.
- Sajnálom.- motyogtam.
- Nem Cass. Nem csináltál semmi rosszat. Majd beszélünk, rendben?- vonásai kicsit ismét ellágyultak. Mielőtt bármit mondhattam volna, adott egy puszit az arcomra és már el is tűnt.

- Jól vagy?- termett máris mellettem Adam. Bólintottam.
- Nem szóltál, hogy ez lesz. Azt hittem megfulladok odabent. Az illatok, olyan… égetőek voltak, hogy ki kellett jönnöm egy kicsit a levegőre.- magyaráztam kétségbeesetten. Hogyan járjak így iskolába? Ők hogyan képesek rá?
- Ez normális Cass. Önuralom, ennyi az egész. Viszont, nem gondoltam, hogy rád is ilyen hatással van. Lehet, mégis csak haza kellene, hogy vigyelek.
- Ó, nem. Ha már eljöttem, akkor végig is csinálom.
- De, ez őrültség. Csak magadat kínzod vele.

- Előbb utóbb úgyis szembe kellett volna kerülnöm ezzel a problémával. Ne aggódj, ura leszek önmagamnak. Csak nem olyan nagy ördöngösség.- mosolyogtam, mire valamit mormogott magában, de nem értettem.
- Kérlek, bízz bennem.- bújtam oda hozzá. Felnéztem gyönyörű világos sárga íriszeibe, és könyörgő pillantással néztem rá. Győztem. Megadóan bólintott, majd elmosolyodott.
- Rendben. Akkor menjünk. Csak annyit kérek, hogy ha túl sok neked, inkább szólj, rendben?- homlokon csókolt, majd bementünk az épületbe. Épp csöngettek, így sietnünk kellett órára. Szerencsére biológiával kezdtünk, így közös volt az óránk. Bementünk a terembe és a padunkhoz mentünk. Hallottam, hogy a többi diák összesúg mögöttünk, de nem érdekelt. Jól éreztem magam, azt leszámítva, hogy a torkom úgy égett, mintha valaki sósavat nyeletett volna velem.

Az óra gyorsan eltelt és még élveztem is. Na jó, ez kissé morbid volt. A vérkeringésről tanultunk, meg az értípusokról. Pont idevágó a téma. Szerettem a biológiát, és most, hogy a múltam egy részét már ismertem, ami nem volt éppenséggel teljesen emberi, érdekelni kezdett, mégis mennyiben különbözöm egy átlagos embertől.

A többi órám viszont rém unalmas volt. Persze, mint eddig is, minden kérdésre tudtam a választ, de mivel Adam nem volt mellettem, egyedül éreztem magam és féltem is. Ha nem volt a közelemben, olyan védtelen voltam, pedig nagy valószínűséggel jelenlegi állapotomban is erősebbnek bizonyultam, mint itt bárki.

Mikor kicsengettek Adam már az ajtóban várt. Hálásan csatlakoztam hozzá, mert így már nem voltam egyedül. Az ebédlőbe mentünk. Tudtam, hogy ott tudok majd beszélni Camillékkel. Mikor beléptünk, sok szem ránk szegeződött. Kicsit megijedtem, de mikor Adam bíztatóan megszorította a kezem, kicsit megnyugodtam. Elvettem egy almát, talán az nem okoz majd gondot. Elindultunk az ő asztalukhoz, ahol már ott volt Alice és Nessie.

Ma nem is láttam a többi Cullent a suliban. Félúton megtorpantam, mert meghallottam Lisa hangját. Rólam beszélgettek. Észrevették, hogy megint a régi vagyok és csöppet sem tűnt úgy, hogy haragudnának rám.
Pedig kellett volna. Elmosolyodtam, mikor azon kezdtek veszekedni, hogy ismét megpróbáljanak elhívni arra a tengerparti bulira.
- Mindjárt jövök.- szóltam Adamnak, mikor odaértünk az asztalhoz. Kíváncsian méregetett, hogy mit tervezek, de megnyugtattam.
- Csak beszélnem kell Lisáékkal. Azt hiszem, van mit.- böktem a barátaim felé a fejemmel.
- Rendben. Itt leszünk, ha valami gond adódna.- bólintottam, majd nagy levegőt vettem és elindultam Lisáékhoz.

Mikor odaértem, elszállt minden bátorságom. Lehajtottam a fejem és magamat szitkozva vissza akartam fordulni, mikor Camille megérintette a kezem. Felpillantottam és meleg mosolya minden aggodalmamat elsöpörte.
- Szia Cassie. Örülünk, hogy megint jól vagy.- mintha nem történt volna semmi az elmúlt időszakban, úgy mondta ki a szavakat.
- Sziasztok. Nos, hát igen. Jobban vagyok. Adam sokat segített.- böktem Cullenék asztala felé  a fejemmel.
- Azt látom.- mondta Lisa csillogó szemekkel. Ajjaj. Ezek a lányok javíthatatlanok.

- És, van valami, vagy „csak barátok vagyunk” dolog van?- elnevettem magam, azon ahogy Lisa beszélt. Hirtelen az egész ebédlő elnémult egy pillanatra. Mikor kinyitottam a szemem, engem nézett mindenki. Cammillék is kicsit megdöbbenve figyeltek. Lefagyott az arcomról a mosoly és kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
- Hú. Ez kicsit furcsa volt.- szólalt meg végül Lisa.- Mármint ne érts félre, de mostanság te és a nevetés, nem voltatok egy lapon említhetők. Be kell valljam, ez az Adam gyerek tud valamit. Igazán megsúghatná mi a titka.- szerencsére pillanatok múlva már senki sem figyelt ránk. Mindenki visszatért az eddigi tevékenységéhez.

Nem tudom, meddig ültem ott, mert a lányok folyamatosan beszéltek. Végül csak megkérdezték a tengerparti programot, melyre örömmel rábólintottam. Régen buliztam már velük, rám fért egy kis szórakozás. És így talán Shaunnal is tudok beszélgetni egy kicsit. Hiányzott nekem, mert olyan régen beszélgettünk már. Fontos volt számomra, és nagyon úgy tűnt haragszik rám valami miatt. Talán, Adam miatt? Tudom, hogy nem kedveli Cullenékat, de valahogy meg kell értetnem vele, hogy ők jóemberek és nem akarnak nekem ártani.

Nem sok dologban voltam biztos, de ebben igen. Eddigi életem során sokan bántottak. Túl sokan. Azt hiszem itt az ideje, hogy olyan embereket is megismerjek, akik ennek az ellenkezői. Elvégre egy emberrel nem történhet mindig rossz. Néha, muszáj, hogy jó dolgok is történjenek vele, hiszen akkor nem lenne meg az egyensúly. Nekem meg pontosan erre volt szükségem. Több rossz dologban volt részem, mint sok embernek egész élete során. Most már nem akarok több ilyet. Csak pozitív boldog élményeket akarok, és mindent meg is fogok tenni azért, hogy a múltam ne árnyékolja be ezt a tervemet. Viszlát múlt, üdv. vidámabb jövő.

Halálos Vérvonal - 10. fejezet

10. Vallomás

Mielőtt azonban bementem volna a házba visszafordultam, hogy megköszönjem Rosalienak, amit értem tett.

- Rosalie. Én… köszönöm.- motyogtam, mivel más nem igazán jutott eszembe.

- Nincs mit. Szívesen tettem. Azt hiszem, sok közös van bennünk.- halvány mosolyt erőltettem magamra, majd tovább mentem a házhoz.

- Cassie!- szólt utánam Rose. Megfordultam.- szóval, ha akarsz beszélgetni, vagy valami hasonló, akkor én itt vagyok.

- Köszönöm.- mondtam hálásan.- Szia.

- Szia.- néztem, ahogy elhajt, majd éreztem, hogy megint úrrá lesz rajtam a szokásos nyomasztó érzés, ami az elmúlt időszakban telepedett rám. Besétáltam a házba és Amy rémült arckifejezésére ügyet sem vetve, amit a véres ruháim váltottak ki belőle, felbattyogtam a szobámba. Mikor becsuktam az ajtót, nekidőltem és hagytam, hogy az eddig elfojtott könnyeim előtörjenek. Most, hogy kicsit egyedül lehettem, sikerült felfognom, mit műveltem alig egy órával ezelőtt.

Megöltem azt a két alakot. Fülemben még mindig ott zengtek halál sikolyaik és rémült arcuk, mielőtt végleg kioltottam volna az életüket. Nem az borított ki, hogy meghaltak, hiszen megérdemelték, hanem, hogy én tettem. Semmiben sem különbözöm ezektől. Ugyanolyan szörnyeteg vagyok, még mindig.

Berohantam a fürdőbe, ledobtam a ruháimat, majd megnyitottam a zuhanyt és beálltam a forró víz alá. Többször is végig súroltam az egész testemet, de utána is éreztem a halál mocskát magamon. Kimásztam a zuhanyfülkéből, és most már kissé ingerülten felöltöztem. A véres, mocskos ruhákat otthagytam a fürdőben. Nem volt jó. Még mindig koszos voltam, éreztem. Meg akartam végre szabadulni ettől, ki akartam a fogságából szabadulni. A düh és a kétségbeesés olyan hévvel söpört végig rajtam, hogy elvesztettem tébolyodott agyam felett az irányítást. Agyam csak piciny része fogta csak fel, hogy mit művelek.

Mindent, amit találtam a szobámban összetörtem és felborítottam, miközben ordítottam a fájdalomtól. A könyves polcokat felborítottam, az éjjeli lámpámat összetörtem. A laptopot hozzávágtam a szobám ajtajához, így az kidőlt és a notebook apró darabokra esett.

Ekkor már Amy is megjelent az ajtóban, de nem tudott megállítani. Miközben a könyveimet szaggattam apró darabokra, nem mert közelebb jönni, csak az ajtóból beszélt hozzám.

- Cassie, drágám. Nyugodj meg!- hogy nyugodjak meg? Mégis hogyan? Hát nem érti, hogy én egy szörnyeteg vagyok? Egy mutáns elmebeteg szörnyszülött? Nekem nem szabadna léteznem, én nem lehetek itt.- Cassie. Hallasz engem? Figyelj, rám! Együtt megoldjuk.- folytatta, de ezzel csak még jobban feldühített. Berontottam a fürdőmbe és lerántottam a törülközőt a tükrömről.

A látvány, ami fogadott, kissé sokkolt. Egy másik ember nézett vissza rám. Sötét, szinte fekete szemek, melyek villámokként szórták a dühöt, minden egyes idegszálamból csak áramlott a gonoszság és a harag. Ez vagyok én. Egy gonosz, gyilkos szörnyeteg.

- Cassie, mit művelsz?- sikított Amy, mikor ököllel beleütöttem a tükörbe. Apró darabokra hullott az egész. Kezemből ömlött a vér. Felkaptam egy nagyobb darabot. Éles volt, így bármit megtehettem vele. Megpördültem és Amyre néztem.

- Cass, figyelj rám, oké?- remegett meg Amy, miközben egyre csak hátrált, miközben felé haladtam az éles üvegdarabbal. Már nem én irányítottam a testemet. Én csak szemlélő voltam az agyam egy távoli csücskében. Sarokba szorítottam. Amy egész testében remegett. Éreztem, hogy retteg. Tőlem. Eleredtek a könnyei is, de tartotta magát.- Cass, én hiszem, hogy rendbe jössz, csak hagyd, hogy segítsünk. Kérlek, ne tedd ezt!- már elhatároztam magam, és még Amy sem tántoríthatott el a tervemtől. Megráztam a fejem.

- Nem Amy, innen már nincs vissza út. Elvesztem. Sajnálom.- egy lépést hátraléptem, majd megemeltem az üvegdarabot tartó kezem és hatalmas ordítás kíséretében lesújtottam. Amy sikított és a földre rogyott. Sikerült. Belevájtam az éles darabot a csuklómba.  A bíborvörös vér ömleni kezdett belőle, gyorsan átcseréltem a kezem és épp megismételtem volna ezt a műveletet a másik kezemmel is, mikor valami hideg kiverte a fegyveremet a kezemből.

Megpördültem. Rá akartam támadni arra, aki nem hagy békén. Adam volt az. Mögötte ott volt Carlisle és Edward. Ők nem jöttek közelebb, így Adamre figyeltem. Józan ítélőképességem hiányában rátámadtam, de természetesen felesleges volt. Hideg karok zártak körül és nem hagytak szabadulni. Hörögtem, morogtam és rúgkapáltam, miközben ő bársonyos hangján suttogott a fülembe.

- Sss. Semmi baj. Nyugodj meg, most már vége van Cass. Senki nem fog bántani.- suttogta. Végül amilyen hévvel jött a düh úgy el is illant, és helyét rettegés és szomorúság vette át. Már nem küzdöttem, csak sírtam. Adam biztonságot nyújtó ölelésébe bújva engedtem, hogy minden magamba folytott fájdalom elszabaduljon, és a könnyeimen keresztül távozzon, mert másra nem voltam képes. Végül kimerülten, szép lassan kezdett minden homályossá válni és végül beléptem a sötétség békés birodalmába.

A saját ágyamban ébredtem. Odakint még sötét volt. Felültem és körbenéztem. Minden rendben volt, kicsit megzavarodtam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy nem álmodtam azt a szörnyűséget, amit műveltem. A kezemhez kaptam. Be volt kötve. Kiugrottam az ágyból és berontottam a fürdőszobába. A tükröt kerestem, de csak a nyoma látszódott a csempén. Lerogytam a hideg kőre és az arcomat a kezeimbe temetve, halk zokogásba kezdtem. Tényleg megtettem. Szörnyeteg lettem. Valaki felemelt a földről. Nem ellenkeztem. Hagytam, hogy visszavigyen az ágyamba. Kedves altatót dúdolt, amitől kissé megnyugodtam.  Mikor úgy éreztem, képes vagyok abbahagyni a sírást, kinyitottam a szemem. Adam ült az ágy szélén, szemeiben aggodalom tükröződött.

Egy végtelenségig tűnő pillanatig csak meredtünk egymásra, majd elkaptam a fejem és elfordultam. Nem akartam, hogy így lásson. Ő sokkal jobb lelkű, mint én. Az ágy megnyikordult.

- Szólok Carlislenak, hogy felébredtél.- hangja tele volt fájdalommal, azonban én voltam annyira önző, hogy nem akartam egyedül maradni. Ha ő mellettem volt, mindig sikerült megnyugosnom.

- Miért?- kérdeztem elfúló hangon. Meglepett arccal ült vissza az ágyra.

- Nem értelek.- még mindig nem fordultam felé. Túlságosan szégyelltem magam.

- Miért mentesz meg mindig?- erősen kellett koncentrálnom, hogy a könnyeimet visszatartsam, és a hangom se remegjen annyira.

- Nem veszíthetlek el!- ez a válasz meglepett. Oda fordultam hozzá és felültem. Belenéztem gyönyörű borostyán szín szemeibe, és tényleg ott volt benne. Meg akart védeni engem, akit már nem lehet. Én elvesztem.

- Adam, én már elvesztem. Akkor éjszaka én örökre elvesztem.- lesütöttem a szemeimet, mert a könnyeim megint kezdtek előtörni és égették az arcomat.

- Cassie, te sosem fogsz elveszni, ahhoz túl jó vagy.- megráztam a fejem. Ő ezt nem érti, hiszen neki van családja és szeretik, de én mindig egyedül voltam, még azt sem tudom, hogy ki vagyok, vagy egyáltalán micsoda.

- De Adam, én megöltem azt a két embert. Egy szörnyeteg vagyok, hát nem látod?

- Nem, én nem látok semmiféle szörnyeteget. Én csak téged látlak Cassie, meg azt, hogy mennyire félsz, és emiatt nem engedsz senkit sem közel magadhoz. Félsz, hogy bántod őket, igaz?- igaza volt. Szörnyen féltem. Veszélyes vagyok, és nem teljesen épelméjű, éppen ezért senki sincs mellettem biztonságban.

- Cassie, figyelj rám! Engedd, hogy segítsek! Együtt menni fog!

- Miért mondod ezt? Miért vesztegeted rám az idődet?- mindig jó emberismerő voltam, de rajta nem tudok kiigazodni. Miért nem látja azt, ami nyilvánvaló? Kimásztam az ágyból és az ablakhoz sétáltam. Az ég tiszta volt és a csillagok fényesen ragyogtak az égbolton. Hosszú csend következett. Azt hittem kiment a szobából, de hirtelen megéreztem, hogy ott áll közvetlen mögöttem.

- Azért, mert szeretlek!- megdermedtem. Nem, az nem lehet, csak képzelődtem. Már megint csak képzelődöm, arról, amit a világon a legjobban szeretnék.

- Szeretlek, és ha kell, örökké várok rád Cassidie.- Tényleg igaz lenne? Hát mégsem képzelődtem? Óvatosan megfordultam és szomorú szemeit kutattam. Próbáltam rájönni, hol van ebben a hazugság, de bármennyire is reménykedtem az ellenkezőjében, nem találtam meg. Egy könnycsepp ismét legurult az arcomon, de Adam letörölte.

- Most, miért sírsz?

- Ilyet, még soha senki nem mondott nekem.- szipogtam.

- Akkor épp ideje elkezdeni.- mosolygott, majd arcomat a két keze közé vette.

- Én megígérem neked, hogy soha nem hagylak el, és nem fogok neked fájdalmat okozni. Én szertelek Cassie, és képtelen vagyok tovább távol maradni tőled.- szívembe újfajta érzés költözött. Mintha egy szikra lángra lobbantotta volna rég eltemetett érzelmeimet. Úgy söpört végig rajtam ez a különös bizsergető érzés, ami magával hozott örömöt, hálát és megnyugvást.

- Köszönöm.- suttogtam.

- Mit?- kérdezte zavartan.

- Azt, hogy te nem hagytál magamra. Azt hiszem, megint érzek, és ezt neked köszönhetem Adam. Visszarántottál a szakadékból, melybe már régen zuhanni kezdtem.- ekkor furcsa dolgot tett.

Hideg ajkai az enyémekhez értek, majd óvatosan végig simított vele az ajkaimon. Meglepően furcsa, örömteli érzés futott rajtam keresztül. Viszonoztam puha csókját. Régóta vágytam erre az érzésre és most nem akartam elengedni. Soha többé. Egyik kezét a derekamra csúsztatta, a másikkal a tarkómat fogta és közelebb húzott magához. Közben ajkai selymesen simogatták az enyémet, végül utat engedtem, nyelve behatolt a számba és csodás gyönyört okozott vele. Beletúrtam ébenfekete hajába és hevesen viszonoztam az ostromot, melyet ajkai indítottak ellenem.

Pár perc múlva ajkaink szétváltak, és mindketten levegő után kapkodtunk. Kezei még mindig erősen tartottak, mert lábaim nem igazán akartak engedelmeskedni. Szorosan hozzá bújtam, arcomat a vállába temettem, és csodálatosan fűszeres illatát magamba szívtam.

- Szeretlek.- suttogtam elfúló hangon. Most, hogy megint képes voltam érezni, ez az érzés volt a legerősebb mind közül. Tudtam, hogy Adam fontos nekem, de eddig nem értettem miért. Most már tudom, mert szeretem, és nem akarom soha többé elveszíteni.

Hosszú percekig némán álltunk a csillagfényes éjszakában. Nem kellettek a szavak ahhoz, amit mindketten éreztünk. Végül megtörtem a békés csendet, mely közénk telepedett.

- Beszélnem kell Amyvel. Azt hiszem, bocsánatot kell tőle kérnem, bár nem tudom, hogy ezek után képes lesz-e nekem valaha is megbocsátani.

- Akarod, hogy ott legyek melletted, mikor beszélsz vele?- megráztam a fejem. Ezt egyedül kell elintéznem.

- Rendben, akkor jobb, ha én megyek…

- Várj!- kaptam utána.- Nem maradnál itt velem? Csak ma este. Én, félek egyedül elaludni.

- Itt maradok, ameddig csak szeretnéd.- magához húzott és forró csókot lehelt az ajkaimra.

Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még visszafordultam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy az iménti percek tényleg valóságosak voltak-e. Minden bizonnyal. Ezt tanúsította Adam meleg mosolya is, mely arra ösztökélt, hogy elinduljak a nappali felé.

Hangtalanul lépkedtem le a lépcsőfokokon. A végén egy pillanatra megálltam. Amy ott ült az étkező asztalnál, fejét a tenyerébe hajtotta, és úgy tűnt végtelen szomorúság ölelte körül. Továbbra is hangtalanul közeledtem felé, Carlisleék már nem voltak itt. Megálltam közvetlenül mellette és remegő kezemet a vállára tettem. Riadtan ugrott egyet, mire én is hátrébb szökkentem rémületemben.

Először nagyokat pislogott, gondolom nehezére esett felfogni, hogy ott állok előtte. Aztán felállt. Önkéntelenül is hátrébb léptem. Attól tartottam, hogy ijedtében el fut majd előlem, persze ez érthető, hiszen halálra rémítettem nem is olyan régen.

- Cassie, te félsz tőlem?- jött a meglepő kérdés.

- Én nem. Én… csak. Azt hittem, többet nem akarsz a közelembe jönni.- motyogtam, miközben könnyeimmel küszködtem, melyek galádul utat akartak törni maguknak.

- Hogy gondolhatsz ilyet? Én sosem féltem tőled. Én állandóan csak attól rettegek, hogy elveszítelek. Ma azt hittem örökre elvesztél, hogy sosem leszel már az a kedves mosolygós Cassie, akit én megismertem.

- Én… sajnálom. Nem akartam, hogy ilyennek láss. Nem tudom mi ütött belém. Én… egy szörnyeteg lettem.- ekkor szó nélkül magához ölelt, miközben éreztem, hogy könnyei benedvesítik a hajam. Karjaimat köré fontam és most már én is elengedtem magam. Egy ideig, csak egymást ölelve sírtunk, majd szótlanul álltunk. Végül Amy mocorogni kezdett, így lefejtettem a kezeimet róla, de nem mertem rá nézni. A szégyen, amit éreztem túl erős volt ahhoz, hogy szembe nézhessek vele.

- Cassie. Nézz rám!- egyik kezével az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, így kénytelen voltam ránézni.- Jól jegyezd meg, amit most mondok!- arcán végtelen bölcsesség, őszinteség és határozottság tükröződött.- Soha, semmilyen körülmények között nem leszel szörnyeteg. Te mindig az én Cassiem maradsz, bármi történjék.

- Köszönöm Amy. Te olyan jó vagy hozzám. Mind olyan jók vagytok, hogy én meg sem érdemlem.- szipogtam.

- Te is jó, vagy csak túl sok rossz dolog történt veled, ahhoz, hogy ezt érezd, de mi tudjuk, hogy végtelenül kedves és jóságos vagy, csak bíznod kell magadban.- meleg mosolya láttán képes voltam hinni neki. Talán, lehetséges, hogy rejtőzik bennem, valahol nagyon mélyen hasonló érzés és a sötétség, ami eddig elnyomta, kezdett felszakadozni, és a fény apró réseket ütött üres, mérgezett lelkemben.

- Hiszek neked. Talán, egyszer tényleg így lesz.- próbáltam halvány mosolyt kiültetni az arcomra.- Most lefekszem. Nagyon elfáradtam.

- Rendben, drágám.- homlokon csókolt, majd elindultam vissza a szobámba. Mielőtt azonban felmentem volna a lépcsőn, visszafordultam.

-Amy?

- Igen Cassie?

- Csinálsz nekem reggelire palacsintát?- nevetésben tört ki, miközben bólogatott. Szemében könnyek csillogtak.

- Hát, persze kicsim. Annyi palacsintát csinálok neked, amennyit csak szeretnél.- mosolyogva bólintottam, majd fölmentem a szobámba. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, Adam már karjaiba is zárt.

- Látod, mondtam, hogy nem haragszik rád. Senki sem haragszik, azért, ami veled történt. Ideje a múltat eltemetni, és a jövőnek élni.

- Rendben.- hirtelen a fáradtság ólomsúllyal nehezedett rám, így csak azt éreztem, hogy Adam hideg kezei felemelnek, és az ágyamba tesznek.

- Köszönöm.- suttogtam, majd végre sok ideje először mély álomba zuhantam. Álomtalan, könnyű álomba, mely végre elhozta nekem az áhított megtisztulást, melyre oly régóta vágytam. Nem kellett más, csak, hogy szívemet körülvevő erős falakat végre lebontsam és beengedjem a napfényt, melyet Adam hozott el számomra.

Halálos Vérvonal - 9.fejezet

Sziasztok!
Bocs az eddigi késésért,de sok tanulni valóm volt. Igyekszem most már gyakrabban frissíteni. Jó olvasást! Hope.

9. Bosszú

2 hónappal később

A napok monoton módon teltek. Az első nap óta, hogy a szörnyűség után iskolába mentem, minden olyan monoton volt. Bár visszatértem a régi életembe, én más lettem és a körülöttem élők is. Camille és Lisa már nem hívtak szórakozni, és nem is igazán beszélgettünk, pedig ebédnél még mindig velük ültem. Shaun még mindig barátságos volt és sokszor próbált felvidítani depressziós hangulatomból, de semmi értelmét nem láttam. Pár napja úgy tűnik, ő is feladta. Lassan mindenki megszokta körülöttem, hogy ez már örökre így marad. Amy minden nap főzött, megnézte rendben vagyok-e, de egyébként, szinte alig beszéltünk.

Adam azóta sem jött oda, de vele más volt a helyzet. Ő várt. Rám várt. Én azonban még mindig a múltam árnyai között vergődtem. Behálózott és lerántott a feneketlen sötétségbe.

Épp a konyha asztalnál ültem és leckét írtam, mikor nagy durranás kíséretében, kivágódott a bejárati ajtó. Hátra pillantottam és egy gyönyörű szőke hajú lányt pillantottam meg. Mögötte Amy állt kifulladva, és riadtan járt a pillantása kettőnk között. Nem tudom, mire volt a nagy rémület. Visszafordultam a leckém felé és ismét azzal kezdtem foglalkozni.

- Látod Rosalie. Semmi értelme. Már régen elveszett.- sóhajtott fel Amy, miközben ezzel rám célzott.- Mondtam a dokinak is, hogy felesleges próbálkozni.- megyek, fel is hívom.

- Carlilse nem tudja, hogy itt vagyok. Igazából nem is kellene itt lennem, de nem bírom nézni, hogy az öcsém ennyire le van sújtva. A másik ok, amiért itt vagyok, az pedig az, hogy ez a téma személyesen is érint. Ha a családom idejönne, ne engedd, hogy feljöjjenek Cassidie szobájába. Most fontos dolgokról kell vele beszélnem.

Erre már én is feleszméltem. Mégis mit akar tőlem Rosalie, aki ezek szerint szintén Cullen volt és akkor vámpír. Valami derengett arról, hogy amikor ott voltam betegen, őt is láttam.

Nem mozdultam, pedig tudtam, hogy rám vár. Amíg nem indulok el, ő sem fog. Oké, akkor essünk túl rajta, bár nem hinném, hogy majd ő tud segíteni.

Felmentem a szobámba, de az ajtót nyitva hagytam. Tudtam, hogy Rosalie utánam jön. Letettem a könyveimet és a füzetemet az íróasztalomra, majd az ablakhoz sétáltam és az elém táruló látványt szívtam magamba. Mindig ez adott erőt. Az ablakom a távoli hegyekre nézett, melyet a sűrű erdő körül ölelt. Egyszer el fogok menni a hegyekbe és csinálok, pár gyönyörű fotót és rajzot. Persze ahhoz tudnom kellene, ismét meglátni az apró csodákat. Az elmúlt két hónapban hiába róttam a kihalt természetet, az erdőt, a várost, apró kis csodák után kutatva, sosem találtam. Pár hete már nem fotózom, pedig az előtt imádtam.

- Tudom, mi történt veled Cassie, és azt is tudom, hogy mennyire üresnek és szörnyűnek érzed magad legbelül.

- Honnan tudnád…- sóhajtottam, de meghallotta.

- Velem is megtörtént. Így lettem vámpír. Miután azok a mocskok megtették velem, majdnem meghaltam, de Edward és Carlilse megtaláltak és pontosabban átváltoztattak. Nem azt mondom, hogy felejtsd el az egészet, mert sosem fogod. Én sem tudom, de számodra van egy lehetőség, ami sok ilyen sorsú lánynak nem adatik meg.

Lassan fordultam meg, miközben az információt emésztettem. Vele is megtették. Felemeltem a fejem és miközben az ágyamon ülve figyelte a reakciómat, csillogó szemeiben elszántságot, büszkeséget és némi dühöt láttam. Leültem az ágyra vele szemben. A szavak, amiket mondott nem tűntek elég hihetőnek. Meg kellett róla győződnöm, hogy vajon tényleg képes volt-e valaki bántani őt.

Épphogy csak megérintettem a kezét, a képek máris peregtek előttem. Igazat szólt. Hárman voltak, az egyikük a még az emberi életében volt a vőlegénye. Undorító volt mindegyik. Mikor elkaptam kezem, akkor végre megértettem. Nem hagyhatom, hogy az életem továbbra is így menjen, mert akkor azok a mocskos gazemberek nyernének. Mégis a tudat, hogy nem én voltam nekik az első és biztosan nem is az utolsó elszomorított.

- Tudom, hogy mit érezel. Én is azt gondoltam először, hogy csak egy vagyok a sok közül, de aztán rájöttem valamire. Az első dolgom vámpírként tudod mi volt? Megkerestem őket és gondoskodtam róla, hogy több lány életét ne tegyék tönkre. Legalább annyit szenvedtek, mint én.- rámeredtem. Ez azt jelenti, hogy megölte őket. És ahogy elnéztem, cseppet sem volt gyors halála a három embernek. Bárcsak én is megtehetném azzal a kettővel ugyanezt. Ha tudnám, hogy gondoskodtam arról, hogy többé ne bántsanak senkit, megnyugodnék.

- Én nem vagyok vámpír. Én nem tudok megölni senkit. Én csak egy egyszerű lány vagyok, aki rosszkor volt rossz helyen.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Bár Amy azt mondta, ne mondjam el, de itt lenne végre az ideje, hogy megtudd ki is vagy valójában.- rámeredtem. Talán tud valamit a múltamról?

- Mégis, mit értesz azon, hogy más vagyok? Én nem iszom vért és nem is vagyok olyan, mint ti. Nem fehér a bőröm, és nem is harapott meg másik vámpír. Azt hiszem, arra emlékeznék.- magyaráztam, hogy én is elhiggyem, de tudtam, hogy nem vagyok átlagos. Csak az oka nem volt meg, eddig.

- Nem, tényleg nem vagy vámpír… - bár titkon reménykedtem, hogy az ellenkezőjét mondja, tudtam, hogy az lehetetlen.- … teljesen.- megdermedtem. Azt mondta, nem teljesen. Pislogtam párat, mert azt hittem, csak viccel.

- Tudom, hogy ez most váratlan, de már itt az ideje, hogy meg tudd. Cassidie, te félig közülünk való vagy. Olyan vagy, mint Renéesme. Félvér.- Én, félvér vagyok. Oké, ez jó vicc volt, de ne hitegessük magunkat.

- Tényleg. Az apád vámpír, bár senki sem tudja, hogy kicsoda, és anyád egy embernő volt. Nem a valódi szüleid neveltek fel. Emberként éltél, mert így tűnt a legbiztonságosabbnak számodra. Túl sok olyan tulajdonságod van, ami olyanok figyelmét is felkeltette volna, akik rossz oldalon állnak.- hitetlenkedve ráztam a fejem. Hiszen, az nem lehet. Pici korom óta emberek vettek körül, akiket szerettem és a szüleimnek tartottam.

- Ez lehetetlen, hiszen én nem is hasonlítok rátok, még Nessiere sem.

- Ez érthető, hiszen embernek neveltek. Sosem ittál vért, de az iskolában kiderült, hogy mostanság nagyon is kívánod. Az emberi étel már nem elég laktató számodra. Ízetlen és sosem ad elég erőt.- elismerően bólintottam.- Nessie is próbált enni, de ugyanez a volt a tapasztalat, így visszatért az állati vérhez, amit mindannyian fogyasztunk. Neki, neked teljes mértékben működő emberi szervezetetek van, annyi különbséggel, hogy a szívetek lassabban ver.

- Igen. Tényleg lassabb a ketyegő.- ekkor egy ötletem támadt.- Hogyan szoktatok vérhez jutni?

- Vadászunk. Az erdőben, vagy a hegyekben.- ki akartam próbálni. Ha egyszer lehetőségem van arra, hogy olyan legyek, mint ők. Nem emberi akkor élni akartam vele. Végre megtudtam, miért vagyok más. Hogy sokkolt-e? Nem. Rosszabb volt mikor megtudtam, hogy mik is ők valójában. Volt egy tervem. A tervem az volt, amit Rose is megtett a támadóival, azonban ő jóval erősebb nálam. Nekem is kellett az erő forrása.

Furcsa, új érzés töltött meg belülről. Düh, és bosszúvágy. El akartam pusztítani azt a két alakot, amiért ez tették velem.

- Én… szeretném kipróbálni, milyen.- a lány szeme felcsillant.

- Azt hittem, ki leszel akadva. De láthatólag meg sem lepődtél annyira. Tisztára olyan vagy, mint Bella. Ő sem lepődött meg mikor meg tudta mik vagyunk. A mai fiatalok olyan rugalmasak.- mosolygott. Nem tudtam Bella kicsoda, de volt egy olyan érzésem, hogy ő is Cullen.

- Szóval, akkor segítesz?- kissé izgatott lettem, a gondolattól, hogy én is erős és gyors leszek.

- Persze, de első alkalommal, még nem tudsz velem jönni, mert túl emberi vagy, ezért hoztam neked emberi vért a kórházból. Nem tudom, melyik ízlene, ezért azt hoztam, amit régen Nessie fogyasztott.- ránéztem a légmentesen zárt tasakra. A+. Kicsit morbid, hogy egy ember vérét fogom meginni.

- Nem olyan jó, mint a friss, de elsőre épp elég.- kinyitotta és a fürdőbe ment. A fogmosó poharammal tért vissza. Megcsapott a fémes, édes illat. Minden kissé tompább lett körülöttem, csak a pohárra figyeltem. Utána nyúltam, de Rose elhúzódott.

- Jól figyelj rám. Embereket sosem szívunk, ez csak kivételes alkalom, rendben?- bólintottam, de már alig bírtam nyugton maradni. Kezembe adta a poharat. A tartalmára meredtem. Mélyen beszívtam a vér, émelyítően zamatos illatát. A számhoz emeltem és éreztem, hogy a torkom, már ég a vágytól, hogy végre megízlelhessem az édes nektárt. Kinyitottam a szám és hagytam, hogy a csodás nedű lecsorogjon a torkomon, miközben az égő tüzet kioltja, és kellemes megnyugtató érzés veszi át a helyét. Az utolsó cseppig kiittam. Furcsa érzés lett úrrá rajtam. Az egész testem bizseregni kezdett, mintha valami energia italt ittam volna, és végre úgy éreztem, mintha tele ettem volna magam.

- Na, milyen érzés?- Rosalie arca kissé aggódó, volt de rá mosolyogtam. Furcsa. Mintha valamit felszakított volna bennem, és ismét képes lennék érezni.

- Csodálatos.- ekkor puffanást és durrogást hallottam. Rendkívül közelről, majd Amy minden szavát, amint valakit próbált feltartani.

- A francba! Lebuktam.- sóhajtott fel Rose. Ebben a pillanatban a szobám ajtaja kivágódott és Adam, Carlisleval és Edwarddal kis híján beesett az ajtón. Mögöttük pedig Amy lesett be.

- Rose, mondtam, hogy felesleges… Mi ez a…?- a doki arca megfeszült, s többiekkel együtt. Csak Amy nézett rájuk értetlenül. Mind a kezemben lévő pohárra meresztették a szemüket, majd rám.

- Miért tetted? Tudtad, hogy nem tudhatja meg. Már megint csak magadra gondolsz Rosalie. Tudod, nagyon önző vagy.- sziszegte Adam.

- Nem, épp ellenkezőleg. Jól tette, amit tett. Végre felnyitotta szemem, és csöppet sem számít, hogy ki vagyok. Az a fontos, hogy végre tudom, nem vagyok különc. Annyira. Nem is értem, miért őriztétek ezt olyan nagy titokban.- mind furcsa meglepődött arcot vágtak. Legfőképp Adam arca lepett meg. Mintha nem hinne a szemének, amit lát.

- Most pedig ha megbocsátotok, nekem Rosalieval van egy kis elintézni valóm. És nem ajánlom, hogy bárki utánunk merjen jönni.- sziszegtem, miközben gyilkos pillantások kíséretében elsétáltam mellettük. Reménykedtem, hogy Rose is jön és szerencsémre így tett.

Mikor kiértünk a házból, Rose beszállt a Mercedesébe és jelezte, hogy csatlakozzam. Fél óra csöndes kocsikázás után a hegyek lábánál voltunk.

- Nem tudom, de van egy olyan sejtésem, hogy nem kis őzekkel akarod kezdeni. Nem az a típus vagy.- mosolygott sokat sejtetően.

- Mi errefelé a legnagyobb állat?

- Hát, van grizli medve, az Emmett kedvence és a másik meg a hegyi oroszlán. Neked az utóbbit javaslom.- bólintottam. Egy hegyi oroszlán kifejezetten jónak tűnt.

- Azt azért had kérdezzem meg, hogy mennyiben lettem más a vértől?

- Erősebb, gyorsabb lettél. És sebezhetetlen. Legalábbis, ha itt végeztünk, az leszel. Ja és a vadászattal kapcsolatban ne aggódj, az ösztön majd segít, csak engedd szabadjára.- magyarázta teljes természetességgel.

Kiszálltunk és a bementünk az erdőbe és felfele baktattunk a hegyen. Már félúton jártunk, mikor furcsa édeskés, finom, de kissé fűszeres illat csapta meg az orrom. Rose-ra néztem. Elmosolyodott.

- Látod, megy ez. Most próbáld beazonosítani az állatot.- Bólintottam, majd Kelet felé fordultam és letértem az ösvényről. Futni kezdtem, és hamarosan már egész közelről éreztem az állat illatát. Felugrottam egy nagy sziklára és nagy örömre a hegyi oroszlán épp szunyókált egy másik szikla tövében. Újfajta érzés lett úrrá rajtam. Mintha tudtam volna, mit kell tennem. Odalopakodtam és épp mikor feleszmélt az állat, rávetettem magam. Ösztönösen tudtam, hol van a nyaki ütőéré s belemélyesztettem a fogaimat. Egy pár pillanatig még küzdött de aztán ereje alábbhagyott és kilehelte a lelkét.

Mikor végeztem, még erősebbnek és fittebbnek éreztem magam. Rosalie a szikláról figyelt, ahonnan rátámadtam az állatra.

- Nagyszerű.- tapsikolt örömében.

- Most már vagy annyira erős, mint mi. Mit szólnál egy esti kiránduláshoz Port Angelesbe.- bólintottam, mikor megtöröltem a számat és a szőrszálaktól is megszabadultam. A ruhám kisé koszos lett és elszakadt, de Rose erre is gondolt. Kaptam egy farmert és egy selyemblúzt, melynek elég mély dekoltázsa volt, de most épp jól jött. Felkaptam a dzsekimet és beültem mellé az autóba.

- Indulás, már viszket a tenyerem egy kis vérfürdőre.- mondtam, miközben lelkemet a mérgezett düh és gyűlölet a bosszú édes izével karöltve teljesen elárasztotta.

- Ezt már szeretem. Kár, hogy én csak néző leszek, de így is elég jó móka lesz.- mosolygott.

Mikor megérkeztünk a városba, már sötét volt. A ruhabolt mellett, ahol akkor este indultam, leparkoltunk és a sikátor felé vettük az irányt. Mielőtt bekanyarodtunk volna a sötét utcába, sikolyokat hallottam és tudtam, hogy a két rohadék, megint elkapott valakit.

- Igyekezzünk.- szóltam oda Rosenak, mire még gyorsabban futottunk. Ez az emberi szemnek már nem volt látható. Mikor a sikátor bejáratához érkeztünk, újonnan felerősödött látásommal a sötétben is tisztán láttam a két alakot, amint az egyik lefogja a riadt lány, másik meg a kabátja cipzárjához nyúl. Épp, mint az én esetemben. Bosszú. Csak ez lebegett a szemem előtt.

Neki rontottam az eszelős arcúnak és megragadtam hátulról, majd a téglaépülethez hajítottam. A feje nagyot koppant, sajnos azonban nem tört be, viszont elvesztette az eszméletét.

- Mi a franc?- a dagadt eleresztette a lányt és felém fordult. Rose elkapta és elvitte.

- Mégis mire gondolsz? Hát nem is ismersz meg? Én vagyok a cicuka?- mosolyogtam. A férfi pislogott kettőt, aztán mintha eszébe jutott volna.

- Ja, te vagy az, akinél nem volt idő a befejezésre. Csak nem jöttél behajtani?- bólintottam, persze én nem ugyanarra gondoltam, mint ő. Arcán meglepettség suhant át, majd röhögni kezdett.

Lehúztam a dzsekimet, közben magamra erőltettem, hogy ne forduljon fel a gyomrom az emlékek hatására. Elkezdtem kigombolni a blúzt és intettem a mocsoknak, hogy kezdhetjük. Épp fölém hajolt volna, mikor belülről morgás hagyta el a számat, és következő pillanatban kitéptem a férfi torkát a helyéről. Összecsuklott, miközben a torkára szorított a kezét. Fuldoklotté s kapkodott a levegő után. Szemiben rémület volt, miközben szörnyű haláltusáját vívta.

Odahajoltam hozzá és a fülébe súgtam.

- Hát nem gyönyörű befejezés?- még egy utolsó hörgés és a férfi többé már nem ártott senkinek. Megperdültem és épp ekkor tért magához az eszelős tekintetű.

- Uramisten.- habogott és kapkodott a levegő után.- Ki a franc vagy te?- rámosolyogtam, és mikor a felismerés szikráját láttam szemeiben megvillanni, felkészültem a csapásra.

- Én vagyok az, akit utoljára látsz az életedben. Ezerszer fogod bánni azt a sok szörnyűséget, amit elkövettél. A torkánál fogva a falnak szegeztem és felemeltem. Pihekönnyű volt számomra. A gazember hitetlenkedve meredt rám, miközben kapálódzott a levegőért. A kukák közé hajítottam és a következő percekben szó szerint darabokra törtem a csontjait. Fájdalmas kiáltások hagyták el a torkát. Szenvedett, épp ahogy én. Azt akartam, hogy könyörögjön a halálért. Megtette.

- Kérlek, inkább ölj meg, de ezt nem bírom tovább.- hörögte.

- Nocsak, pedig én úgy élvezem ezt a játékot. Talán nem tetszik? Pedig hány lánnyal tetted meg ugyanezt? Hánynak tetted tönkre az életét?- nem vártam választ. Kitéptem a torkát, és boldogan néztem, ahogy 1 perc múlva kínok között meghal.

Felálltam és otthagytam őket. Ruhám véres volt és koszos. Odasétáltam Rosaliehez. Nem mondott semmit, csak sétált mellettem. Beültünk az autóba és hazavitt. Mikor megállt a ház előtt, odafordultam.

- Nem lett jobb. Nem érzem, hogy megtisztultam volna. Ugyanolyan üresnek érzem magam, mint azelőtt.

- Tudom. Nem mondtam, hogy bármi is meg fog változni, de azért valld be, hogy örülsz annak, hogy már nem élnek.- bólintottam, majd elköszöntem tőle.

Hírek!!!

Sziasztok!

Kicsit el vagyok foglalva az érettségivel meg az évvégi vizsgákkal ezért a kövi fejezettel kcisit várnotok kell ,de igyekszem. Legkésőbb jövőhéten felkerül az is.

üdv: Hope.

Halálos vérvonal - 8. fejezet

Sziasztok!

Végre sikerült meghoznom a 8. fejezetet. Bocs a késésért, de kicsit el voltam foglalva. Remélem tetszeni fog és könyörögve kérlek titeket, hogy kommenteljetek.

üdv: Hope.

8. Üresség

Az érintés perzselte a bőrömet. Olyan volt, mintha elevenen égnék, ezért szabadulni próbáltam, miközben kapálóztam és hisztérikusan kiabáltam. Egy határozott hang térített magamhoz.

- Cassidie, Figyelj rám!- abbahagytam a kapálózást és most már csak sírtam. A földet bámultam és véget nem érően sírtam. Majdnem megöltem Amyt. Istenem, mit tettem?

- Én… meg akartam ölni…- suttogtam magam elé, miközben a remegni kezdtem. A fogva tartó kezek elengedtek, amitől a földre rogytam. Ez jó. Ez most jó. Magam alá húztam a lábaimat és szorosan átkaroltam őket, miközben előre-hátra kezdtem dülöngélni.

***

Három héttel később

Három hét telt el azóta, hogy visszajöttem. Nem bírtam magamon uralkodni és véletlenül rátámadtam Amyre. Ez megbocsáthatatlan volt. Bezárkóztam a szobámba, és csak az ágy mellett ültem naphosszat. Nem is igazán ettem. Nem akartam, hogy legyen erőm. Féltem, hogy megint elveszítem a fejem, és szörnyűséget csinálok. Különben is egy olyan ember, mint én, nem érdemli ezt meg. Meg kell bűnhődnöm a tetteimért és a fájdalom érzése volt, ami segített benne.

Éjszakánkét folyton újra éltem azt a bizonyos estét, és rendszerint zokogva és sikoltozva ébredtem. Az iskolában is elterjedt az átkom híre. Lisáék el akartak jönni látogatóba, azonban nem akartam látni senkit. Nem tűrtem, ha bárki is hozzám ért, nem beszéltem senkivel, csak ültem a szobámban a földön és vártam, hogy jöjjön a vég.

Carlisle minden nap eljött. Ahogy Adam is. Bárcsak ne jött volna! Tudtam, hogy szörnyen érzi magát. Nem értem, miért jön el minden áldott nap? Sosem jön be ide és még csak nem is szól hozzám. Carlisle mindig feljön és kérdezget. Olyan, mint valami pszichológus.

Pár nappal később mikor Amy már jól volt a támadásom után, ezért nem lehetett tovább halogatni, hogy a doki megvizsgáljon ott. Én azonban hallani sem akartam róla. Ők ezt tudták és gyanúsan nem is erősködtek. Aztán Amy felhozta kedvenc ételemet. Tudta, hogy imádom a francia palacsintát juharsziruppal és elég régóta koplaltam. Nem bírtam tovább az éhséget, így megettem. Nem sokkal később zúgni kezdett a fejem és álmos lettem.

Fel akartam állni, de nem ment. Ekkor a doki jelent meg az ajtóban, Amyvel együtt. Mielőtt végleg elájultam volna, még hallottam, amint Amy azt mondja, sajnálom.

Pár óra múlva ébredtem, az ágyam mellett a földön. Tudtam, mi történt. A doki megvizsgált a bűnös helyen. Nem haragudtam rájuk, mert jobb volt így. Ha nem vagyok magamnál, jobban elviselem. Legszívesebben életem hátralévő részét öntudatlan állapotban tölteném el.

- Jól van. Nem bírom tovább, készülődj, mész iskolába!- rontott be a szobámba Amy. Meglepetten néztem fel kis vackomból, ahol 3 hete gubbasztok. Szemei alatt sötét karikák jelentek meg, szeme pedig vörös volt, valószínűleg a sok sírástól. Miattam volt. Ahelyett, hogy magával törődött volna, állandóan csak miattam aggódott. Pedig itt a szobámban jól vagyok. Bár nem akartam senkivel sem beszélgetni, csak azt akartam, hogy az idő múljon.

Sajnos Carlisle látogatásai sem segítettek azon, hogy olyan üresnek és sötétnek éreztem magam belül, mint egy fekete lyuk. Igen, az érzelmek megszűntek létezni. Amióta megtámadtam Amyt, nem sírtam. Nem voltam képes rá többet. Nem érdemeltem meg, hogy érezzek. Az egyetlen tény ez volt, ami éltetett. Egyszer úgy is meg fogok halni. Addig meg itt ülök, és szépen kivárom az idejét.

- Cassidie!- kiabált rám ismét Amy. Ez tetszik. Végre valami más. Haragudjon csak. Megérdemlem.

Hirtelen valami csípőset éreztem az arcomon. Mikor felnéztem, Amy tekintetével szemben magam. Zihálva vette a levegőt, és szemeiből sütött a harag. Megütött. Kifejezéstelen arccal felnéztem. Szemeiben most már rémület volt és zavartság.

- Ó, Cassie! Én annyira sajnálom… nem tudom mi ütött belém.- lerogyott mellém, miközben erősen küzdött, hogy előttem, ne kezdjen el zokogni. Már épp körém fonta volna meleg és védelmező karjait, mikor arrébb húzódtam és felálltam.

- 10 perc múlva kész vagyok.- hangom színtelen és kissé rekedtes volt, a majdnem 3 heti némaság után.

- Rendben. Addig készítek neked reggelit.- állt fel Amy, miközben halvány, bánatos mosoly ült ki az arcára.

Bólintottam, majd betámolyogtam a fürdőszobába. A tükröt még mindig egy törülköző takarta el. Nem bírtam látni magam, így is undorodtam a testemtől. Lezuhanyoztam, majd egy farmert és egy fekete, bő pólót magamra kaptam. Hajamat megfésültem, de nem fogtam össze, így valamennyire takarta az arcom. Kisétáltam a fürdőből és a táskámba pakoltam a cuccaimat. Lesétáltam a földszintre. Minden ugyanolyan volt, mégis annyira más. Üres és komor, akárcsak én. Az idő is ugyanilyen volt odakint. Lógott az eső lába, a felhők sötétek voltak és a szél is erősen fújt.

Leültem a konyhába az étkező asztalhoz, és gyorsan megettem a rántottát, amit Amy készített, bár nem sok kedvem volt hozzá. Felhúztam a bakancsomat és a kabátomat, majd kimentem és beültem a kocsiba, és ott vártam meg Amyt. Pár perc múlva már úton is voltunk. Az út most nagyon rövidnek tűnt az iskolához, persze biztosan azért, mert nem akartam, menni. Amy nem szólt semmit, csak az utat figyelte, közben gondolataiban teljesen máshol járt.

A lehető legközelebb parkolt az iskola bejáratához. Biztosan félt, hogy talán nem megyek be, amiben volt némi igazság. Kiszálltam és köszönés nélkül elindultam. Fejemet a cipőm orrára szegeztem, nem akartam mások szemébe nézni. Kedd van, vagyis az első órám Matek. Hát azt még túlélem valahogy. Besétáltam és leültem a helyemre. Elővettem a füzetem és tankönyvem. Próbáltam a külvilágot kizárni, de még így is tisztán hallottam a többi diák susmorgását, melynek fő témája sajnálatomra én voltam.

Becsöngettek és megjöttek a többiek is. Nem igazán érzékeltem a körülöttem lévőket, teljesen bele merültem a gondolataimba, miközben látszólag az órára figyeltem. Gondolatban teljesen máshol jártam. Egy sűrű erdőben futottam, szabadon, egy másik életben. Éltek a szüleim. Mama kacagása visszhangzott a fák között, miközben velem együtt futott. Megfordultam és a karjaiba vetettem magam és szorosan hozzá bújtam. Nem akartam soha többé elengedni. Csak öleltem és lágy hangját hallgattam, miközben egy gyönyörű dalt dúdolt nekem.

- Cassandra, minden rendben?- a kép szertefoszlotté s csak most vettem észre, hogy Mrs. Ryle szólt hozzám.

- Persze. Igen.- mondtam zavartam, miközben összeszedtem a cuccomat és kisétáltam a teremből. Elindultam a következő órámra, majd az azutánira és az azt követőre is. Mint egy szellem úgy közlekedtem az iskolában. Épp a 4. órámról vánszorogtam ki, mikor valaki megragadott hátulról. Sikítottam, és rémülten megpördültem, hogy a szorításból szabadulhassak. A szorító kezek elengedtek. Mikor felocsúdtam a rémületből, vettem észre, hogy Shaun az.

- Szia. Nem akartalak megijeszteni, csak gondoltam beszélgethetnénk.- mondta kutakodó pillantással.

- Nem ijedtem meg, csak váratlanul ért. Nem hiszem, hogy akarsz velem beszélgetni, van nálam jobb beszélgető partner is.- mondtam kicsit nagyobb éllel a hangomban a kelleténél. Furcsa mód azonban nem vette a lapot és elmosolyodott.

- Oké, akkor én beszélek, te meg hallgatod, rendben?- elképesztő. Ő volt az első, aki nem akart rávenni a beszélgetésre. Halvány mosoly ült ki az arcomra, mely csak egy futó pillanat volt és mellette bandukolva indultam el az ebédlőbe. Hangja kellemesen doromboló volt számomra, és megnyugtatott. Hálás voltam, amiért kis időre lekötötte a gondolataimat. Nem is a mondani valójára figyeltem csak a kellemes duruzsolásra a fülemben, mely egészen a tudatomig hatol, és teljesen kitöltötte azt.

Besétáltunk az ebédlőbe és a szokásos helyünkön már ott voltak Camék. Lisa intett, hogy üljünk oda. Aztán megpillantottam Cullenéket, pontosabban szólva, csak Adamig jutottam. Ahogy ránéztem, meg sem mozdult, csak meredt az ételére, amit minden bizonnyal nem fog elfogyasztani. Szörnyű lelkiismeret furdalásom volt, amiatt, hogy neki úgy kellett látni, ahogy, és el kellett viselnie a közelében. Biztos szörnyen kellemetlen volt neki és megviselte. Sóhajtottam egy és elfordítottam a fejem. Vettem egy szelet pizzát és egy dobozos cola-t.

- Szia Cass, azt hittük már sosem jössz suliba. Nélküled olyan uncsi volt itt az élet, pedig lenne mit mesélni.- kezdett bele lágy csilingelő hangján Camille. A kedves mindig vidám Camille.

- Na, van egy jó hírem számodra. Azt terveztük a srácokkal, hogy elmegyünk a tenger partra egy kicsit sziesztázni suli után, meg piknikezni. Persze csak, ha nem szakad le az ég addig. Nincs kedved velünk jönni?- kérdezte lelkesen Lisa, miközben Shaun kihúzta nekem a széket, hogy leülhessek.

- Nem hiszem, hogy jó társaság lennék.- motyogtam, de Lisa arcát elnézve, ezt nem akarta meghallani.

- Jaj, ne már Cass! Kérlek, gyere el, meglátod te is élvezni fogod.- hirtelen képek kezdtek peregni előttem. Az eszelős szájával ezeket a szavakat formálja, miközben letépi rólam a blúzomat. Hányinger lett rajtam úrrá, és leejtettem a tálcát a földre. Ki kell jutnom innen. Kerestem a legközelebbi vészkijáratott a szememmel, miközben a hányinger egyre jobban kezdett rajtam elhatalmasodni és már egész testemben remegtem. Pont Cullenék mögött volt. A francba! Most azonban nem érdekelt. Átszáguldottam az ebédlőn, egyenesen ki a friss levegőre. Az iskola egyik hátsó falának dőlve öklendeztem, arra várva, hogy gyomrom végre kiadja magából, amit kell. Pár pillanat múlva sikerült. Lerogytam a földre, és zokogni kezdtem, miközben lábaimat magam alá húztam és a mellkasomhoz szorítva átkaroltam őket.

Valamivel később ismerős hangokra lettem figyelmes. Veszekedés hangjai szűrődtek a közelből.

- Hogy lehetsz ennyire figyelmetlen?- Adam hangja volt, bár ez idegenül hangzott számomra. Most olyan dermesztően hidegen és ijesztően csengtek a szavai.

- Honnan tudhattam volna, hogy az szörnyeteg is ezt mondta neki?- vágott vissza Shaun legalább ennyire ijesztően.- Nem én voltam az, aki elkésett és nem miattam ment tökre az egész élete. Én csak próbálom vissza hozni belé az életet, amit neked köszönhetően elvettek tőle.- nem voltam benne biztos, de olyan volt, mintha morgást hallottam volna.

- Fegyelmezd magad vámpír! Nem kell, hogy még jobban halálra rémítsd szegény lányt. És jobban tennéd, ha innentől kezdve távol tartanád magad tőle, hiszen eddig csak ártottál neki.

- Te sem vagy ártatlan, rühes macska.- várjunk csak, ezt nem értem. Milyen macska? Most Shaun felöl hallottam morgást. Feltápászkodtam, hogy mielőtt még egymásnak ugranak, szétválasszam őket. Mikor befordultam a sarkon, furcsa látvány fogadott. Shaun remegett, miközben kezei ökölbe szorultak. Adam hátrált, majd leguggolt, mint aki támadásra készül. Mikor kiléptem volna, ott termett Edward és Jacob a mutáns farkas. Edward Adam elé állt, eltakarva előle Shaun és a valamit magyarázott neki, miközben Jacob higgadtan el küldte a remegő Shaun. A fiú felhorkantott, majd elrohant az erdőbe.

Kiléptem a takarásból, mikor mindhárman rám emelték az arcukat. Jacob idegesen Edwardra nézett, majd a fiú bólintott, és az indián már el is tűnt.

Edward tétován tett felém egy lépés, mire én önkéntelenül is hátráltam. Tudtam, hogy nem fog bántani, de valami azt súgta belül, hogy ne bízzak benne.

- Oké, ha nem akarod, akkor nem megyek oda.- mondta kedvesen. Szörnyen éreztem magam, mert nem tudtam elmondani, hogy nem félek tőle, csak… de igen, félek tőle. Mindenkitől félek.- Adam, vidd haza, aztán te is menj haza. Beszélned kell Carlisléval és Cassidienek sem ártana valakivel.- nem értettem kiről beszél Edward, de nem is érdekelt különösebben.

- Rendben, de nem engedem, hogy ő beszéljen vele.- mondta szárazon Adam.

- Oké, majd megbeszéljük. Most menjetek.- azzal Edward eltűnt.

Adam tétován rám nézett. Nem jött közelebb, de nem is hátrált. Gyönyörű borostyán szemeivel az arcomat fürkészte. Furcsa melegség öntött el tőle. Egy szó jutott eszembe. Biztonság. Megráztam a fejem. Mintha nem is én mondtam volna. Aztán valahogy, nem is tudom, mintha a lábaim önálló életet élnének tettem egy lépést. Riadtan néztem Adamra, aki mintha szuggerálni akarna, szemeit az enyémekbe fúrta. Egyre csak fokozódott bennem a rémület, miközben még egy tétova lépést tettem, de szemeinek rabságából nem szabadultam. Ő irányított.

- Kérlek!- nyögtem, elfúló hangon.

- Bocsánat.- mondta, és elkapta a tekintetét, mire megálltam és mintha a láthatatlan köd, ami eddig magához vonzott volna, eltűnt. Szomorú sóhaj szakadt ki belőle, majd hátrált pár lépést. Erre megmozdultam és egy tétova lépést tettem előre. Nem akartam, hogy távol legyen. Féltem, ha távolabb megy rossz dolog fog történni. Biztonság. Megint csak ez a szó lebegett előttem. Ha a közelemben volt, nem rettegtem annyira. Megmentett és segített túlélni. Értetlen arccal felnézett, mikor észre vette, hogy közeledem hozzá.

- Minden rendben?- bólintottam.

- Azt hiszem. Nem tudom. Félek.

- Nem fog senki sem bántani, soha többé. Ezt megígérem neked.

- Köszönöm.- mondtam, mikor már előtte álltam. Kinyújtotta kezét, de mikor felszisszentem leengedte.

- Sajnálom. Én…

- Nincs mit sajnálnod Cass. Megértem, ha nem bírod elviselni mások közelítését. Eddig is tudtam, hogy fáj az érintés, és ezután is tudomásul veszem. Várni fogok, amíg egyszer már nem a fájdalmat és a kínt fogja neked jelenteni.- komolyan mondta. Tiszteletben tartja a fogyatékosságomat.

- Köszönöm.- csak ennyit tudtam kinyögni, majd elindultam mellette a parkoló felé.

Miközben a hazafelé tartottunk, nem szóltunk egymáshoz. Kellemes volt a csend számomra. Mindig többet mondott, mintha beszélgetnék valakivel. A csend néha csodás dallamokat tud küldeni, csak meg kell hallani azokat. Mikor megérkeztünk, pár másodpercig egyikünk sem mozdult meg. Aztán az ajtóhoz nyúltam, de visszafordultam felé. El akartam mondani mennyire hálás vagyok neki, amiért kitartott mellettem, de végül nem tettem.

- Kösz, hogy hazahoztál.- elmosolyodott, majd biccentett egyet. Kiszálltam és integettem neki, mikor elhajtott. Besétáltam a házba, egyenesen a szobámba rontottam. Lehajítottam a táskámat és az ágyamra rogytam. Most már utat engedtem a könnyeimnek. Tudtam, hogy nem szabadna sírnom, hiszen a fájdalom, ami belülről mardos, attól nem lesz jobb, de másképp nem tudtam enyhíteni. Nem tudtam senkivel sem beszélni erről, hiszen senki sem tudja, min mentem keresztül. Mindenki átérezte ugyan a fájdalmat, de elképzelni nem tudta.

Pár órával később Amy nyitott be. Biztosan vásárolni volt. Megnézett, látta, hogy még élek, ezért kiment. Mindennap ezt csinálta. Volt egy olyan érzésem, hogy ő már feladta azt a reményt, hogy valaha megint a régi leszek. Az volt az egészben a legszörnyűbb, hogy igaza volt. Sosem leszek a régi, sosem fogok már újra nevetni Lisáékkal, és sosem leszek képes odabújni Shaun meleg ölelő karjaiba…

VIGYÁZAT!!!

Kedves Olvasóim, blogtársaim!

Mindenkinek felhívnám a figyelmét egy blogspotos lányra, aki más történeteit másolja és teszi közzé, mint saját történetét. Ezt már második alkalommal teszi, hogy egy- egy kiváló történetet saját írásaként mutatja be. A neve Tami, de de Cláriiii, VIV illetve Clariiii néven is publikál, márha ezt lehet annak nevezni...

Ivi blogját a Fekete Angyal/Arany Szívdobbanás-t (http://feketeangyalsaga.blogspot.com/ ) másolta az alábbi címre: (http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/)

Valamint Alice Cullen blogját (http://boldogveg.blogspot.com/) erre a címre:(http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/)

A sértettek a következő "körlevelet" indították:

"Kedves írótársam!

Szólni szeretnénk, hogy mostanába egy személy lekoppintja a töriket!

Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!

A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV

Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!

Könyörgünk ezt tegyétek ki és irjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.

Aki szórul-szóra másol az undorító!

Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!

Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!

Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!

Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/

Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/

Kérjük ird kia blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

Előre köszönjük:Alice és Ivi"

Úgyhogy ezúton szeretnék/szeretnénk mi blogosok mindenkit figyelmeztetni, hogy figyeljetek erre a lányra és hogy az általa feltett írás esetleg nem e a tiétek vagy más blogtársatoké!!

Halálos Vérvonal - 7. fejezet

7. Menekülés a végtelenbe

Egy perc múlva egy ezüstszürke Volvohoz értünk, és Adam gyengéden a hátsó ülésre fektetett. Már ült volna be mellém, de felszisszentem. Nem akartam, hogy bárki szennyezett testem közelében legyen.

- Gyere Adam! Szállj be előre. Mennünk kell Carlislehoz!

- Ne, ne, ne… Haza akarok menni! Haza…- nyöszörögtem riadtan.

- Kérlek Cassie…-kezdett bele Adam, de Edward közbe vágott.

- Rendben. Akkor hazaviszünk.

- De Edward…

- Most nyugodt környezetre van szüksége, olyanra, amit ismer. Az aggodalmaskodás helyett inkább szólj Carlislenak, hogy Amyhez visszük.- beszálltak az autóba és Edward gázt adott. Adam már hívta is a dokit, miközben többször aggodalmasan rám pillantott.  Minden egyes pillantása égette beszennyezett bőröm, mintha a pokol lángjai nyaldostak volna. Szívem szerint most azonnal kiugrottam volna a kocsiból, és soha többet nem jöttem volna vissza ide, mert nem akartam bemocskolni senki mást a jelenlétemmel.

Miközben ezek a gondolatok futottak végig az agyamon, Edward még szorosabban kezdte markolni a kormányt. Pár perc múlva az autó megállt, és mikor Adam kiemelt a kocsiból, Amy halálra vált arccal rontott ki a házból.

- Te jó ég, hogy történhetett ez? Megígértétek, hogy vigyázni fogtok rá, azt mondtad, nem esik bántódása!- üvöltött hisztérikusan, miközben Edward mellkasát püfölte.

- Ezt beszéljük meg inkább odabent!- mondta Edward, miközben lehámozta magáról Amyt. A nő bólintott és elindultunk befelé.

Már épp megkértem volna Adamet, hogy a szobámba vigyen, mikor elindult felfelé az emeletre. Nem tudom, honnan tudta, melyik az én szobám, de egyenesen odavitt.

- Most, egy kis időre magadra hagylak, de hamarosan visszajövök.- suttogta Adam mielőtt távozott. Csak ezt a pillanatot vártam, azt, hogy végre egyedül legyek. Valahogy sikerült odatántorognom a fürdőszobámig, ahol nem mertem belenézni a tükörbe, mert attól féltem, hogy egy szörnyeteg néz vissza rám. Ezért mielőtt felkapcsoltam volna a villanyt, egy törölközővel letakartam a tükröt. Ezek után beálltam a zuhany alá és megindítottam a meleg vizet, és mivel úgy gondoltam, hogy a szennyeződést nem tudnám magamról ledörzsölni szivaccsal, egy körömkefével kezdtem sikálni a mocskot.

Abban reménykedtem, hogy majd látni fogom, ahogy eltűnik az iszonyatos piszok a bőrömről, de bármeddig és bármilyen erősen próbálkoztam, nem sikerült. Sőt, most már fertőzött véremet is láttam. Miközben próbáltam megtisztítani a testemet, nem vettem észre, hogy Amy rám nyitott.

- Úristen! Cassie ne!- kiáltotta el magát mielőtt rám ugrott. Felsikítottam a váratlan támadástól, és mikor észrevettem, hogy ő az, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, nehogy megfertőzzem.

- Mi történt?- kérdezte riadtan az épp belépő Carlisle, de elég volt rám néznie, máris elszörnyedt. Rémes volt látni az ijedséget a szemében, ahogy megpillantotta bemocskolt bőrömet. Nem hiszem, hogy képes leszek arra, hogy azzal a tudattal éljek együtt, hogy már senkinek sem kellek ilyen fertőzötten.

- Szia Cassie! Látom nem vagy valami jó bőrben.- tehát igazam volt. A beszennyezett bőröm látványától lett rosszul.- Mondd csak, esetleg megvizsgálhatnálak?- visszatartott könnyeimtől nem tudtam megszólalni, ezért csak megráztam a fejem.- Rendben, akkor majd később visszajövök.- mondta, mielőtt kiment.

- Gyere, drágám! Menjünk a szobádba!- szólt Amy és már nyújtotta felém a kezét, de én csak a fejemet ráztam megingathatatlanul.

- Één… aakaaroook… egyedüül… le..lenni.- nyöszörögtem rekedt hangon, mire Amy elszomorodott, majd lassan hátat fordított nekem és kivánszorgott.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy mindenki elhagyott a fertőzés miatt. Csak ültem a már sötét fürdőm zuhanytálcájában, és nem láttam semmi mást, csak a mocskos sötétséget magamon és körülöttem a tiszta fényt. Úgy éreztem, meg kell halnom.

Visszatántorogtam a szobámba és azonnal az ágyamra vetettem magam, nem volt erőm felöltözni sem.

Újra a sötét sikátorban voltam a két szadista állattal és minden kezdődött elölről. A kabát letépése, a blúz széttépése, a mellem megmarkolása, mely most is ugyanúgy fájt akár az első alkalommal. A nagydarab ismét szétfeszítette a combjaimat, de most mikor belém hatolt, már fel tudtam sikítani a fájdalomtól.

Kinyitottam a szemem és nem láttam mást, csak a sötét szobámat.  Tehát csak egy rémálom volt, meg sem történt. Akkor nem is vagyok meggyalázott és beszennyezett. Ekkor, azonban fájdalom nyilallt a csuklóimba, és mikor riadtan a szemem elé emeltem a kezeimet, megláttam a kék és lila foltokat és a fertőzés nyomait a bőrömön. Mégis megtörtént. Bemocskoltak, megbecstelenítettek, tönkre tettek. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, úgy éreztem, ordítanom kell, de egy hang sem jött ki a torkomon.

- Szia Cassie!- bújt be félénken Adam.- Hogy vagy?- nem tudtam, mit válaszoljak, hogyan írjam le azt az érzést, amely most belülről pusztított. Végül csak halkan ennyit mondtam:

- Sajnálom.

- Nem Cass, én sajnálom. Ha oda…- kezdte volna, de félbeszakítottam.

- Menj el!

- Rendben. Ahogy akarod.- majd becsukta az ajtót, és ismét egyedül maradhattam a fájdalmammal.

Végignéztem magamon. A látványtól hánynom kellett. Egész testem tele zúzódásokkal és azzal az undormánnyal, amivel bemocskoltak. Nem bírtam magamat elviselni. Felkaptam egy melegítő nadrágot meg egy szürke pólót, többre nem voltam képes. Odavánszorogtam az ablakhoz, és a felnéztem a csillagos égre.

- Miért pont én? Miért kell ennyit szenvednem? Az eddigi nem volt elég?- tettem fel magamban a kérdéseket, miközben a gyönyörű csillagokat csodáltam. A szemeimben ismét könnyen gyűltek. Szörnyeteg vagyok, és nem érdemlem meg, hogy ilyen gyönyörű dolgot lássak. Megfordultam és lekuporodtam az ablak alá. Lábaimat felhúztam és átkaroltam a kezeimmel. Csak ültem ott és hallgattam a csendet. Nem akartam aludni, nem akartam semmit sem. Meg akartam szűnni létezni.

Tudtam, már sosem lennék a régi. Soha többé nem akartam innen kitenni a lábam, nem akartam emberek között lenni. Nem akartam, hogy lássák megbélyegzett testemet, melyet ez a fertő beszennyezett.

Miközben életem eme szörnyű végkifejletén gondolkodtam, hangokat hallottam beszűrődni az ajtón kívülről.

- Jasper! Könyörgök, ne csináld!- hallottam Alicet, ahogy könyörög.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!- majd Jasper benyitott a szobámba.

De bárcsak ne tette volna! Mert ahogy rám nézett, fájdalmas grimasz ült ki az arcára, felordított fájdalmában, és görcsösen rángatózott, miközben a földre zuhant. A következő másodpercben Alice rontott be, és kivonszolta Jaspert, közben gyilkos pillantásokat lövellt felém. 

Megcsóváltam a fejem. Azt hiszem, ennél rosszabb már nem lehet. A puszta látványomtól Jasper teljesen kiakadt, és ezért Alice most gyűlöl. Úgy gondolom, magamnál jobban senki sem gyűlölhet engem. Éppen ezért, mindenki jobban járna, ha megszűnnék létezni egész valómban.

Esetleg, ha találnék egy fegyvert a házban… Nem, az túl hangos lenne. Akkor… Mi lehetne jó?  Kötél? Áhh! Az túl macerás, és hosszú. Aztán szöget ütött a fejemben egy gondolat. Gyógyszer! Igen, erre van most szükségem.

Amy szobájában biztos van pár doboz fájdalomcsillapító, talán nyugtató is. Igen, a gyógyszer jó ötlet. Feltápászkodtam és visszasétáltam az ágyhoz. Leültem és az agyam járni kezdett. Talán, ha lemennék és felhoznék egy pár tablettát, akkor senki sem venné észre. No, persze. Vámpírok, és nem hallanának meg? Lehet mégsem olyan jó ötlet.

Nem, már elterveztem. Feladom, mert így nem élhetek tovább. Tudom gyáva dolog, csak úgy elmenekülni a problémák elől, de ekkora szégyen mellett, amit érzek ez már nem oszt, nem szoroz. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam és körbenéztem, sehol senki. A lépcsőhöz osontam és hallgatózni kezdtem. A hangokat tisztán hallottam, így sikerült leszűrnöm, hogy Carlisle van már csak ott, és ő is épp indulni készült. Nagyon reméltem, hogy nem hall meg és jobban lefoglalja Amy megnyugtatása.

Lelopakodtam a lépcsőn, pont nem vettek észre, mikor elosontam a nappali előtt és balra fordultam, egyenesen Amy szobájának fürdőszobája felé. Bementem, és a kis helyiségben vadul, de mégis olyan halkan amennyire csak lehet, kutakodni kezdtem. Megnéztem a kis szekrényben és az összes létező helyen, de semmi. Az nem lehet, hogy ne tartson itthon gyógyszereket, hiszen a múltkor nekem is akart adni. Körbenéztem még egyszer, és mikor már feladtam volna, az ajtó mellett megpillantottam egy kis elsősegély dobozt. Felkaptam és kinyitottam. Volt benne sokféle gyógyszer, de nekem nem ilyenre volt szükségem. Aztán megtaláltam. Egy doboz nagyon erős altató. A használati utasítás szerint felnőtt ember egy nap maximum 1-et szedhet be. Akkor azt hiszem, egy egész doboz bevétele halálos lehet. Ez kellett nekem. Zsebre vágtam a flakont és visszatettem a ládát a helyére.

Visszaosontam a szobámba és kulcsra zártam az ajtót, hogy senki ne zavarhasson, mikor elmegyek. Leültem az ágyamra, majd elő vettem az altatót a zsebemből. Nagy levegőt vettem. Meg tudom csinálni, hiszen már úgy sincs veszteni valóm. Nem tarthat vissza semmi, hiszen emberileg már senki sem vagyok és így Amynek sem kell miattam szégyenkeznie. Ezzel az ő életét is megkönnyítem.

Remegő kézzel lecsavartam a tégely tetejét és a már korábban előkészített vízzel együtt az ablakomhoz vánszorogtam. Odahúztam egy széket és leültem, miközben megváltásom kulcsa kezemben volt. Kinéztem a gyönyörű éjszakába. Ez volt az utolsó dolog, amit életemben látni akartam. Letettem az ablakpárkányra a vizet, majd a doboz tartalmát a markomba öntöttem. Bekaptam az egészet, majd a víz segítségével lement az összes.

A poharat letettem a földre és kinyitottam az ablakot. Tudtam, hogy legalább 10 percnek el kell telnie mire a gyógyszer hatni fog. Semmit nem fogok érezni az egészből, csak egyszerűen elalszom, és végre megszabadulhatok az emberi létem fájdalmaitól. Éreztem, ahogy a hűvös levegő cirógatja az arcomat. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak.

Pár perc elteltével kezdtem érezni a pirulák hatását. A fáradság kezdett rajtam eluralkodni, szemeimet pedig alig bírtam nyitva tartani. Már épp elszenderedtem volna, mikor valaki dörömbölt az ajtón. Nem figyeltem oda, csak át akartam magam adni az öntudatlanságnak, hogy végre a szüleimmel lehessek a végtelen csöndben és nyugalomban.

- Cassie, ne csináld ezt! Nem a te hibád volt, ami történt.- Amy volt az. Nem tudom, hogyan jött rá, de nem is érdekelt. Már semmi sem számított. Lehet haragudni fog rám a tettemért, de végső soron jobb lesz így neki is. Nem akartam tovább nézni az elkínzott arcát, amit az irántam tanúsított szánalomból mutatott, miközben bárhol lett volna csak nem velem.

Kizártam Amy kétségbeesett kiabálásának és dörömbölésének hangjait, és átadtam magam a szer hatásának. A hangok kezdtek halkulni, és már közel voltam a semmihez, már csak egy hajszál választott el tőle. Az utolsó, amit még érzékeltem, valami reccsenés, majd valami hideg érintése magamon. Aztán minden elcsendesedett és sötét lett. Lebegtem a semmiben. Sikerült. Meghaltam. Megpillantottam a távolban valami fényeset, amely úgy hívogatott, hogy elindultam felé. Ahogy haladtam egyre közelebb megpillantottam a mamát, meg a papát. Rohanni kezdtem, hogy minél hamarabb velük lehessek, mikor egy távoli hang kezdett szólongatni.

- Cassie, Cassie! Ne, hagyj itt, kérlek! Gyere vissza hozzám! Szükségem van rád!- megtorpantam és körbenéztem. Sehol semmi, mégis éreztem, hogy ez a hang valahonnan a távolból jött. A hang bársonyos és hívogató volt. Lehetett érezni benne a kétségbeesést és a fájdalmat. A szüleimre pillantottam. Velük akartam lenni, de ez a hang egyszerűen megállított, mielőtt beléptem volna a fénybe.

- Cassie, menj vissza hozzá! A te időd még nem jött el!- szólalt meg a mama kedves hangján, amitől éles fájdalom hasított belém. Legszívesebben odarohantam volna, de nem tudtam közelebb kerülni hozzájuk.

- Szeretünk téged, és várni fogunk, mikor majd itt lesz az idő, de most szükség van rád odaát.- azzal a fény eltűnt és vele együtt a szüleim is. Megint csak a sötétség és a végtelen űr vett körül.

Aztán megint hallottam azt a bársonyos könyörgő hangot. Elindultam a hang irányába, ami egyre erősödött, majd hirtelen, mintha zuhanni kezdtem volna, és hatalmas puffanással földet értem volna.

A fejembe hasogató fejfájás nyílalt, és irtózatos éhség lett rajtam úrrá. Visszajöttem. Bár nem vagyok halott. Még ezt sem kaphattam meg, pedig már olyan közel voltam hozzá. A mama azt mondta, nekem még dolgom van ebben a világban, de mégis mit tehetnék én egy ilyen testben, ilyen gyalázatosan.

Megpróbáltam kinyitni a szemem, melyekre mintha ólomsúly nehezedett volna. Először csak homályos foltokat láttam, majd szép lassan kezdett kiélesedni. Felismertem a szobát. Az én szobám volt, én pedig az ágyamban feküdtem. Fel akartam kelni, mikor valami megmozdult és egy pillanat múlva két gyönyörű szempár fúródott az enyéimbe. Ezek nem szép borostyán színűek voltak. Sötétek, szinte feketék és mély fájdalmat és gyötrődést mutattak.

Aztán, mintha csak keresztül néztek volna rajtam, a gyönyörű szemek tulajdonosa visszasüppedt a székbe, ami az ágy mellett volt. Nem értettem. Talán nem vett észre, vagy mi? Végignéztem az alakon és végre leesett, hogy Adam az. De mégis mit keres itt és miért olyan szomorú? A fiú kifújta a levegőt majd megrázta a fejét és összeroskadva az ágyra dőlt felső testével. Riadtan húzódtam el, nehogy hozzám érjen, mire ismét felkapta a fejét és mint aki nem hisz a szemének olyan közel hajolt hozzám, hogy a lélegzetem is elakadt. Végignézett rajtam, amitől nagyon rosszul éreztem magam majd kikiabált.

- Gyertek! Visszajött! Cassie, visszajött.- majd visszafordult és szemeiben mintha kis öröm csillant volna meg. Pár pillanat múlva a doki, Edward, Alice és Amy jelent meg.

- Ó, Cassie! Azt hittem, hogy örökre elveszítelek.- borult a nyakamba szipogva Amy, mire felszisszentem. Még mindig fájt az érintés, még ha kedveskedésnek szánta. Aztán hirtelen összeállt a kép. Nem véletlenül jöttem vissza. A harag kezdett elönteni és eltoltam magamtól Amyt.

- Miért nem hagytál elmenni? Miért?!- kiabáltam, miközben a könnyek ismét utat törtek maguknak. Amy megdermedt. Mind egy pillanatra márványszobrokká váltak.

- Te meg akartál halni?- kérdezte hitetlenkedve.

- Igen, és sikerült is volna, ha nem akadályoztok meg benne. Már olyan közel voltam. Csak egy lépés választott el attól, hogy a szüleimmel lehessek odaát, de úgy tűnik eme apró örömöt sem kaphattam meg.

- Hogy mondhatsz ilyet, Cassie?- szemeiben könnyek gyűltek. Tudtam, hogy megbántottam, de haragudtam rá. Ő nem tudja milyen érzés ebbe a testbe bezárva lenni. Egyszerűen hányingerem lett a tudattól, hogy a fertőzött testemre gondoltam.

- Én… egyedül akarok lenni.- motyogtam, nem nézve egyikükre sem.

- Ó, azt már nem kisasszony! Még egyszer ezt nem játsszuk el.- felkaptam a fejem, Amy meglepő válaszára. Hirtelen egész testemen a harag érzése söpört végig, mint valami futótűz. A másodperc töredéke alatt támadtam rá. Az egyik pillanatban még az ágyon kuporodtam össze, a másikban meg már Amyn ültem és a nyakát szorítottam, miközben furcsa morgás tört elő a torkomból.

Nem kapott levegőt. Köhögött és kezeivel kapálódzott. Ez erőt adott és még szorosabban szorítottam a nyakát, aztán valami hűvöset éreztem és a következő pillanatban a falnak vágódtam. Egy pillanatra megszédültem, de ez nem tartott vissza attól, hogy ismét rátámadjak Amyre. Elrugaszkodtam a faltól, de ekkor két kéz fonódott körém és vasmarokkal szorított, magához.