Halálos Vérvonal - 9.fejezet

Sziasztok!
Bocs az eddigi késésért,de sok tanulni valóm volt. Igyekszem most már gyakrabban frissíteni. Jó olvasást! Hope.

9. Bosszú

2 hónappal később

A napok monoton módon teltek. Az első nap óta, hogy a szörnyűség után iskolába mentem, minden olyan monoton volt. Bár visszatértem a régi életembe, én más lettem és a körülöttem élők is. Camille és Lisa már nem hívtak szórakozni, és nem is igazán beszélgettünk, pedig ebédnél még mindig velük ültem. Shaun még mindig barátságos volt és sokszor próbált felvidítani depressziós hangulatomból, de semmi értelmét nem láttam. Pár napja úgy tűnik, ő is feladta. Lassan mindenki megszokta körülöttem, hogy ez már örökre így marad. Amy minden nap főzött, megnézte rendben vagyok-e, de egyébként, szinte alig beszéltünk.

Adam azóta sem jött oda, de vele más volt a helyzet. Ő várt. Rám várt. Én azonban még mindig a múltam árnyai között vergődtem. Behálózott és lerántott a feneketlen sötétségbe.

Épp a konyha asztalnál ültem és leckét írtam, mikor nagy durranás kíséretében, kivágódott a bejárati ajtó. Hátra pillantottam és egy gyönyörű szőke hajú lányt pillantottam meg. Mögötte Amy állt kifulladva, és riadtan járt a pillantása kettőnk között. Nem tudom, mire volt a nagy rémület. Visszafordultam a leckém felé és ismét azzal kezdtem foglalkozni.

- Látod Rosalie. Semmi értelme. Már régen elveszett.- sóhajtott fel Amy, miközben ezzel rám célzott.- Mondtam a dokinak is, hogy felesleges próbálkozni.- megyek, fel is hívom.

- Carlilse nem tudja, hogy itt vagyok. Igazából nem is kellene itt lennem, de nem bírom nézni, hogy az öcsém ennyire le van sújtva. A másik ok, amiért itt vagyok, az pedig az, hogy ez a téma személyesen is érint. Ha a családom idejönne, ne engedd, hogy feljöjjenek Cassidie szobájába. Most fontos dolgokról kell vele beszélnem.

Erre már én is feleszméltem. Mégis mit akar tőlem Rosalie, aki ezek szerint szintén Cullen volt és akkor vámpír. Valami derengett arról, hogy amikor ott voltam betegen, őt is láttam.

Nem mozdultam, pedig tudtam, hogy rám vár. Amíg nem indulok el, ő sem fog. Oké, akkor essünk túl rajta, bár nem hinném, hogy majd ő tud segíteni.

Felmentem a szobámba, de az ajtót nyitva hagytam. Tudtam, hogy Rosalie utánam jön. Letettem a könyveimet és a füzetemet az íróasztalomra, majd az ablakhoz sétáltam és az elém táruló látványt szívtam magamba. Mindig ez adott erőt. Az ablakom a távoli hegyekre nézett, melyet a sűrű erdő körül ölelt. Egyszer el fogok menni a hegyekbe és csinálok, pár gyönyörű fotót és rajzot. Persze ahhoz tudnom kellene, ismét meglátni az apró csodákat. Az elmúlt két hónapban hiába róttam a kihalt természetet, az erdőt, a várost, apró kis csodák után kutatva, sosem találtam. Pár hete már nem fotózom, pedig az előtt imádtam.

- Tudom, mi történt veled Cassie, és azt is tudom, hogy mennyire üresnek és szörnyűnek érzed magad legbelül.

- Honnan tudnád…- sóhajtottam, de meghallotta.

- Velem is megtörtént. Így lettem vámpír. Miután azok a mocskok megtették velem, majdnem meghaltam, de Edward és Carlilse megtaláltak és pontosabban átváltoztattak. Nem azt mondom, hogy felejtsd el az egészet, mert sosem fogod. Én sem tudom, de számodra van egy lehetőség, ami sok ilyen sorsú lánynak nem adatik meg.

Lassan fordultam meg, miközben az információt emésztettem. Vele is megtették. Felemeltem a fejem és miközben az ágyamon ülve figyelte a reakciómat, csillogó szemeiben elszántságot, büszkeséget és némi dühöt láttam. Leültem az ágyra vele szemben. A szavak, amiket mondott nem tűntek elég hihetőnek. Meg kellett róla győződnöm, hogy vajon tényleg képes volt-e valaki bántani őt.

Épphogy csak megérintettem a kezét, a képek máris peregtek előttem. Igazat szólt. Hárman voltak, az egyikük a még az emberi életében volt a vőlegénye. Undorító volt mindegyik. Mikor elkaptam kezem, akkor végre megértettem. Nem hagyhatom, hogy az életem továbbra is így menjen, mert akkor azok a mocskos gazemberek nyernének. Mégis a tudat, hogy nem én voltam nekik az első és biztosan nem is az utolsó elszomorított.

- Tudom, hogy mit érezel. Én is azt gondoltam először, hogy csak egy vagyok a sok közül, de aztán rájöttem valamire. Az első dolgom vámpírként tudod mi volt? Megkerestem őket és gondoskodtam róla, hogy több lány életét ne tegyék tönkre. Legalább annyit szenvedtek, mint én.- rámeredtem. Ez azt jelenti, hogy megölte őket. És ahogy elnéztem, cseppet sem volt gyors halála a három embernek. Bárcsak én is megtehetném azzal a kettővel ugyanezt. Ha tudnám, hogy gondoskodtam arról, hogy többé ne bántsanak senkit, megnyugodnék.

- Én nem vagyok vámpír. Én nem tudok megölni senkit. Én csak egy egyszerű lány vagyok, aki rosszkor volt rossz helyen.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Bár Amy azt mondta, ne mondjam el, de itt lenne végre az ideje, hogy megtudd ki is vagy valójában.- rámeredtem. Talán tud valamit a múltamról?

- Mégis, mit értesz azon, hogy más vagyok? Én nem iszom vért és nem is vagyok olyan, mint ti. Nem fehér a bőröm, és nem is harapott meg másik vámpír. Azt hiszem, arra emlékeznék.- magyaráztam, hogy én is elhiggyem, de tudtam, hogy nem vagyok átlagos. Csak az oka nem volt meg, eddig.

- Nem, tényleg nem vagy vámpír… - bár titkon reménykedtem, hogy az ellenkezőjét mondja, tudtam, hogy az lehetetlen.- … teljesen.- megdermedtem. Azt mondta, nem teljesen. Pislogtam párat, mert azt hittem, csak viccel.

- Tudom, hogy ez most váratlan, de már itt az ideje, hogy meg tudd. Cassidie, te félig közülünk való vagy. Olyan vagy, mint Renéesme. Félvér.- Én, félvér vagyok. Oké, ez jó vicc volt, de ne hitegessük magunkat.

- Tényleg. Az apád vámpír, bár senki sem tudja, hogy kicsoda, és anyád egy embernő volt. Nem a valódi szüleid neveltek fel. Emberként éltél, mert így tűnt a legbiztonságosabbnak számodra. Túl sok olyan tulajdonságod van, ami olyanok figyelmét is felkeltette volna, akik rossz oldalon állnak.- hitetlenkedve ráztam a fejem. Hiszen, az nem lehet. Pici korom óta emberek vettek körül, akiket szerettem és a szüleimnek tartottam.

- Ez lehetetlen, hiszen én nem is hasonlítok rátok, még Nessiere sem.

- Ez érthető, hiszen embernek neveltek. Sosem ittál vért, de az iskolában kiderült, hogy mostanság nagyon is kívánod. Az emberi étel már nem elég laktató számodra. Ízetlen és sosem ad elég erőt.- elismerően bólintottam.- Nessie is próbált enni, de ugyanez a volt a tapasztalat, így visszatért az állati vérhez, amit mindannyian fogyasztunk. Neki, neked teljes mértékben működő emberi szervezetetek van, annyi különbséggel, hogy a szívetek lassabban ver.

- Igen. Tényleg lassabb a ketyegő.- ekkor egy ötletem támadt.- Hogyan szoktatok vérhez jutni?

- Vadászunk. Az erdőben, vagy a hegyekben.- ki akartam próbálni. Ha egyszer lehetőségem van arra, hogy olyan legyek, mint ők. Nem emberi akkor élni akartam vele. Végre megtudtam, miért vagyok más. Hogy sokkolt-e? Nem. Rosszabb volt mikor megtudtam, hogy mik is ők valójában. Volt egy tervem. A tervem az volt, amit Rose is megtett a támadóival, azonban ő jóval erősebb nálam. Nekem is kellett az erő forrása.

Furcsa, új érzés töltött meg belülről. Düh, és bosszúvágy. El akartam pusztítani azt a két alakot, amiért ez tették velem.

- Én… szeretném kipróbálni, milyen.- a lány szeme felcsillant.

- Azt hittem, ki leszel akadva. De láthatólag meg sem lepődtél annyira. Tisztára olyan vagy, mint Bella. Ő sem lepődött meg mikor meg tudta mik vagyunk. A mai fiatalok olyan rugalmasak.- mosolygott. Nem tudtam Bella kicsoda, de volt egy olyan érzésem, hogy ő is Cullen.

- Szóval, akkor segítesz?- kissé izgatott lettem, a gondolattól, hogy én is erős és gyors leszek.

- Persze, de első alkalommal, még nem tudsz velem jönni, mert túl emberi vagy, ezért hoztam neked emberi vért a kórházból. Nem tudom, melyik ízlene, ezért azt hoztam, amit régen Nessie fogyasztott.- ránéztem a légmentesen zárt tasakra. A+. Kicsit morbid, hogy egy ember vérét fogom meginni.

- Nem olyan jó, mint a friss, de elsőre épp elég.- kinyitotta és a fürdőbe ment. A fogmosó poharammal tért vissza. Megcsapott a fémes, édes illat. Minden kissé tompább lett körülöttem, csak a pohárra figyeltem. Utána nyúltam, de Rose elhúzódott.

- Jól figyelj rám. Embereket sosem szívunk, ez csak kivételes alkalom, rendben?- bólintottam, de már alig bírtam nyugton maradni. Kezembe adta a poharat. A tartalmára meredtem. Mélyen beszívtam a vér, émelyítően zamatos illatát. A számhoz emeltem és éreztem, hogy a torkom, már ég a vágytól, hogy végre megízlelhessem az édes nektárt. Kinyitottam a szám és hagytam, hogy a csodás nedű lecsorogjon a torkomon, miközben az égő tüzet kioltja, és kellemes megnyugtató érzés veszi át a helyét. Az utolsó cseppig kiittam. Furcsa érzés lett úrrá rajtam. Az egész testem bizseregni kezdett, mintha valami energia italt ittam volna, és végre úgy éreztem, mintha tele ettem volna magam.

- Na, milyen érzés?- Rosalie arca kissé aggódó, volt de rá mosolyogtam. Furcsa. Mintha valamit felszakított volna bennem, és ismét képes lennék érezni.

- Csodálatos.- ekkor puffanást és durrogást hallottam. Rendkívül közelről, majd Amy minden szavát, amint valakit próbált feltartani.

- A francba! Lebuktam.- sóhajtott fel Rose. Ebben a pillanatban a szobám ajtaja kivágódott és Adam, Carlisleval és Edwarddal kis híján beesett az ajtón. Mögöttük pedig Amy lesett be.

- Rose, mondtam, hogy felesleges… Mi ez a…?- a doki arca megfeszült, s többiekkel együtt. Csak Amy nézett rájuk értetlenül. Mind a kezemben lévő pohárra meresztették a szemüket, majd rám.

- Miért tetted? Tudtad, hogy nem tudhatja meg. Már megint csak magadra gondolsz Rosalie. Tudod, nagyon önző vagy.- sziszegte Adam.

- Nem, épp ellenkezőleg. Jól tette, amit tett. Végre felnyitotta szemem, és csöppet sem számít, hogy ki vagyok. Az a fontos, hogy végre tudom, nem vagyok különc. Annyira. Nem is értem, miért őriztétek ezt olyan nagy titokban.- mind furcsa meglepődött arcot vágtak. Legfőképp Adam arca lepett meg. Mintha nem hinne a szemének, amit lát.

- Most pedig ha megbocsátotok, nekem Rosalieval van egy kis elintézni valóm. És nem ajánlom, hogy bárki utánunk merjen jönni.- sziszegtem, miközben gyilkos pillantások kíséretében elsétáltam mellettük. Reménykedtem, hogy Rose is jön és szerencsémre így tett.

Mikor kiértünk a házból, Rose beszállt a Mercedesébe és jelezte, hogy csatlakozzam. Fél óra csöndes kocsikázás után a hegyek lábánál voltunk.

- Nem tudom, de van egy olyan sejtésem, hogy nem kis őzekkel akarod kezdeni. Nem az a típus vagy.- mosolygott sokat sejtetően.

- Mi errefelé a legnagyobb állat?

- Hát, van grizli medve, az Emmett kedvence és a másik meg a hegyi oroszlán. Neked az utóbbit javaslom.- bólintottam. Egy hegyi oroszlán kifejezetten jónak tűnt.

- Azt azért had kérdezzem meg, hogy mennyiben lettem más a vértől?

- Erősebb, gyorsabb lettél. És sebezhetetlen. Legalábbis, ha itt végeztünk, az leszel. Ja és a vadászattal kapcsolatban ne aggódj, az ösztön majd segít, csak engedd szabadjára.- magyarázta teljes természetességgel.

Kiszálltunk és a bementünk az erdőbe és felfele baktattunk a hegyen. Már félúton jártunk, mikor furcsa édeskés, finom, de kissé fűszeres illat csapta meg az orrom. Rose-ra néztem. Elmosolyodott.

- Látod, megy ez. Most próbáld beazonosítani az állatot.- Bólintottam, majd Kelet felé fordultam és letértem az ösvényről. Futni kezdtem, és hamarosan már egész közelről éreztem az állat illatát. Felugrottam egy nagy sziklára és nagy örömre a hegyi oroszlán épp szunyókált egy másik szikla tövében. Újfajta érzés lett úrrá rajtam. Mintha tudtam volna, mit kell tennem. Odalopakodtam és épp mikor feleszmélt az állat, rávetettem magam. Ösztönösen tudtam, hol van a nyaki ütőéré s belemélyesztettem a fogaimat. Egy pár pillanatig még küzdött de aztán ereje alábbhagyott és kilehelte a lelkét.

Mikor végeztem, még erősebbnek és fittebbnek éreztem magam. Rosalie a szikláról figyelt, ahonnan rátámadtam az állatra.

- Nagyszerű.- tapsikolt örömében.

- Most már vagy annyira erős, mint mi. Mit szólnál egy esti kiránduláshoz Port Angelesbe.- bólintottam, mikor megtöröltem a számat és a szőrszálaktól is megszabadultam. A ruhám kisé koszos lett és elszakadt, de Rose erre is gondolt. Kaptam egy farmert és egy selyemblúzt, melynek elég mély dekoltázsa volt, de most épp jól jött. Felkaptam a dzsekimet és beültem mellé az autóba.

- Indulás, már viszket a tenyerem egy kis vérfürdőre.- mondtam, miközben lelkemet a mérgezett düh és gyűlölet a bosszú édes izével karöltve teljesen elárasztotta.

- Ezt már szeretem. Kár, hogy én csak néző leszek, de így is elég jó móka lesz.- mosolygott.

Mikor megérkeztünk a városba, már sötét volt. A ruhabolt mellett, ahol akkor este indultam, leparkoltunk és a sikátor felé vettük az irányt. Mielőtt bekanyarodtunk volna a sötét utcába, sikolyokat hallottam és tudtam, hogy a két rohadék, megint elkapott valakit.

- Igyekezzünk.- szóltam oda Rosenak, mire még gyorsabban futottunk. Ez az emberi szemnek már nem volt látható. Mikor a sikátor bejáratához érkeztünk, újonnan felerősödött látásommal a sötétben is tisztán láttam a két alakot, amint az egyik lefogja a riadt lány, másik meg a kabátja cipzárjához nyúl. Épp, mint az én esetemben. Bosszú. Csak ez lebegett a szemem előtt.

Neki rontottam az eszelős arcúnak és megragadtam hátulról, majd a téglaépülethez hajítottam. A feje nagyot koppant, sajnos azonban nem tört be, viszont elvesztette az eszméletét.

- Mi a franc?- a dagadt eleresztette a lányt és felém fordult. Rose elkapta és elvitte.

- Mégis mire gondolsz? Hát nem is ismersz meg? Én vagyok a cicuka?- mosolyogtam. A férfi pislogott kettőt, aztán mintha eszébe jutott volna.

- Ja, te vagy az, akinél nem volt idő a befejezésre. Csak nem jöttél behajtani?- bólintottam, persze én nem ugyanarra gondoltam, mint ő. Arcán meglepettség suhant át, majd röhögni kezdett.

Lehúztam a dzsekimet, közben magamra erőltettem, hogy ne forduljon fel a gyomrom az emlékek hatására. Elkezdtem kigombolni a blúzt és intettem a mocsoknak, hogy kezdhetjük. Épp fölém hajolt volna, mikor belülről morgás hagyta el a számat, és következő pillanatban kitéptem a férfi torkát a helyéről. Összecsuklott, miközben a torkára szorított a kezét. Fuldoklotté s kapkodott a levegő után. Szemiben rémület volt, miközben szörnyű haláltusáját vívta.

Odahajoltam hozzá és a fülébe súgtam.

- Hát nem gyönyörű befejezés?- még egy utolsó hörgés és a férfi többé már nem ártott senkinek. Megperdültem és épp ekkor tért magához az eszelős tekintetű.

- Uramisten.- habogott és kapkodott a levegő után.- Ki a franc vagy te?- rámosolyogtam, és mikor a felismerés szikráját láttam szemeiben megvillanni, felkészültem a csapásra.

- Én vagyok az, akit utoljára látsz az életedben. Ezerszer fogod bánni azt a sok szörnyűséget, amit elkövettél. A torkánál fogva a falnak szegeztem és felemeltem. Pihekönnyű volt számomra. A gazember hitetlenkedve meredt rám, miközben kapálódzott a levegőért. A kukák közé hajítottam és a következő percekben szó szerint darabokra törtem a csontjait. Fájdalmas kiáltások hagyták el a torkát. Szenvedett, épp ahogy én. Azt akartam, hogy könyörögjön a halálért. Megtette.

- Kérlek, inkább ölj meg, de ezt nem bírom tovább.- hörögte.

- Nocsak, pedig én úgy élvezem ezt a játékot. Talán nem tetszik? Pedig hány lánnyal tetted meg ugyanezt? Hánynak tetted tönkre az életét?- nem vártam választ. Kitéptem a torkát, és boldogan néztem, ahogy 1 perc múlva kínok között meghal.

Felálltam és otthagytam őket. Ruhám véres volt és koszos. Odasétáltam Rosaliehez. Nem mondott semmit, csak sétált mellettem. Beültünk az autóba és hazavitt. Mikor megállt a ház előtt, odafordultam.

- Nem lett jobb. Nem érzem, hogy megtisztultam volna. Ugyanolyan üresnek érzem magam, mint azelőtt.

- Tudom. Nem mondtam, hogy bármi is meg fog változni, de azért valld be, hogy örülsz annak, hogy már nem élnek.- bólintottam, majd elköszöntem tőle.