Halálos vérvonal - 8. fejezet

Sziasztok!

Végre sikerült meghoznom a 8. fejezetet. Bocs a késésért, de kicsit el voltam foglalva. Remélem tetszeni fog és könyörögve kérlek titeket, hogy kommenteljetek.

üdv: Hope.

8. Üresség

Az érintés perzselte a bőrömet. Olyan volt, mintha elevenen égnék, ezért szabadulni próbáltam, miközben kapálóztam és hisztérikusan kiabáltam. Egy határozott hang térített magamhoz.

- Cassidie, Figyelj rám!- abbahagytam a kapálózást és most már csak sírtam. A földet bámultam és véget nem érően sírtam. Majdnem megöltem Amyt. Istenem, mit tettem?

- Én… meg akartam ölni…- suttogtam magam elé, miközben a remegni kezdtem. A fogva tartó kezek elengedtek, amitől a földre rogytam. Ez jó. Ez most jó. Magam alá húztam a lábaimat és szorosan átkaroltam őket, miközben előre-hátra kezdtem dülöngélni.

***

Három héttel később

Három hét telt el azóta, hogy visszajöttem. Nem bírtam magamon uralkodni és véletlenül rátámadtam Amyre. Ez megbocsáthatatlan volt. Bezárkóztam a szobámba, és csak az ágy mellett ültem naphosszat. Nem is igazán ettem. Nem akartam, hogy legyen erőm. Féltem, hogy megint elveszítem a fejem, és szörnyűséget csinálok. Különben is egy olyan ember, mint én, nem érdemli ezt meg. Meg kell bűnhődnöm a tetteimért és a fájdalom érzése volt, ami segített benne.

Éjszakánkét folyton újra éltem azt a bizonyos estét, és rendszerint zokogva és sikoltozva ébredtem. Az iskolában is elterjedt az átkom híre. Lisáék el akartak jönni látogatóba, azonban nem akartam látni senkit. Nem tűrtem, ha bárki is hozzám ért, nem beszéltem senkivel, csak ültem a szobámban a földön és vártam, hogy jöjjön a vég.

Carlisle minden nap eljött. Ahogy Adam is. Bárcsak ne jött volna! Tudtam, hogy szörnyen érzi magát. Nem értem, miért jön el minden áldott nap? Sosem jön be ide és még csak nem is szól hozzám. Carlisle mindig feljön és kérdezget. Olyan, mint valami pszichológus.

Pár nappal később mikor Amy már jól volt a támadásom után, ezért nem lehetett tovább halogatni, hogy a doki megvizsgáljon ott. Én azonban hallani sem akartam róla. Ők ezt tudták és gyanúsan nem is erősködtek. Aztán Amy felhozta kedvenc ételemet. Tudta, hogy imádom a francia palacsintát juharsziruppal és elég régóta koplaltam. Nem bírtam tovább az éhséget, így megettem. Nem sokkal később zúgni kezdett a fejem és álmos lettem.

Fel akartam állni, de nem ment. Ekkor a doki jelent meg az ajtóban, Amyvel együtt. Mielőtt végleg elájultam volna, még hallottam, amint Amy azt mondja, sajnálom.

Pár óra múlva ébredtem, az ágyam mellett a földön. Tudtam, mi történt. A doki megvizsgált a bűnös helyen. Nem haragudtam rájuk, mert jobb volt így. Ha nem vagyok magamnál, jobban elviselem. Legszívesebben életem hátralévő részét öntudatlan állapotban tölteném el.

- Jól van. Nem bírom tovább, készülődj, mész iskolába!- rontott be a szobámba Amy. Meglepetten néztem fel kis vackomból, ahol 3 hete gubbasztok. Szemei alatt sötét karikák jelentek meg, szeme pedig vörös volt, valószínűleg a sok sírástól. Miattam volt. Ahelyett, hogy magával törődött volna, állandóan csak miattam aggódott. Pedig itt a szobámban jól vagyok. Bár nem akartam senkivel sem beszélgetni, csak azt akartam, hogy az idő múljon.

Sajnos Carlisle látogatásai sem segítettek azon, hogy olyan üresnek és sötétnek éreztem magam belül, mint egy fekete lyuk. Igen, az érzelmek megszűntek létezni. Amióta megtámadtam Amyt, nem sírtam. Nem voltam képes rá többet. Nem érdemeltem meg, hogy érezzek. Az egyetlen tény ez volt, ami éltetett. Egyszer úgy is meg fogok halni. Addig meg itt ülök, és szépen kivárom az idejét.

- Cassidie!- kiabált rám ismét Amy. Ez tetszik. Végre valami más. Haragudjon csak. Megérdemlem.

Hirtelen valami csípőset éreztem az arcomon. Mikor felnéztem, Amy tekintetével szemben magam. Zihálva vette a levegőt, és szemeiből sütött a harag. Megütött. Kifejezéstelen arccal felnéztem. Szemeiben most már rémület volt és zavartság.

- Ó, Cassie! Én annyira sajnálom… nem tudom mi ütött belém.- lerogyott mellém, miközben erősen küzdött, hogy előttem, ne kezdjen el zokogni. Már épp körém fonta volna meleg és védelmező karjait, mikor arrébb húzódtam és felálltam.

- 10 perc múlva kész vagyok.- hangom színtelen és kissé rekedtes volt, a majdnem 3 heti némaság után.

- Rendben. Addig készítek neked reggelit.- állt fel Amy, miközben halvány, bánatos mosoly ült ki az arcára.

Bólintottam, majd betámolyogtam a fürdőszobába. A tükröt még mindig egy törülköző takarta el. Nem bírtam látni magam, így is undorodtam a testemtől. Lezuhanyoztam, majd egy farmert és egy fekete, bő pólót magamra kaptam. Hajamat megfésültem, de nem fogtam össze, így valamennyire takarta az arcom. Kisétáltam a fürdőből és a táskámba pakoltam a cuccaimat. Lesétáltam a földszintre. Minden ugyanolyan volt, mégis annyira más. Üres és komor, akárcsak én. Az idő is ugyanilyen volt odakint. Lógott az eső lába, a felhők sötétek voltak és a szél is erősen fújt.

Leültem a konyhába az étkező asztalhoz, és gyorsan megettem a rántottát, amit Amy készített, bár nem sok kedvem volt hozzá. Felhúztam a bakancsomat és a kabátomat, majd kimentem és beültem a kocsiba, és ott vártam meg Amyt. Pár perc múlva már úton is voltunk. Az út most nagyon rövidnek tűnt az iskolához, persze biztosan azért, mert nem akartam, menni. Amy nem szólt semmit, csak az utat figyelte, közben gondolataiban teljesen máshol járt.

A lehető legközelebb parkolt az iskola bejáratához. Biztosan félt, hogy talán nem megyek be, amiben volt némi igazság. Kiszálltam és köszönés nélkül elindultam. Fejemet a cipőm orrára szegeztem, nem akartam mások szemébe nézni. Kedd van, vagyis az első órám Matek. Hát azt még túlélem valahogy. Besétáltam és leültem a helyemre. Elővettem a füzetem és tankönyvem. Próbáltam a külvilágot kizárni, de még így is tisztán hallottam a többi diák susmorgását, melynek fő témája sajnálatomra én voltam.

Becsöngettek és megjöttek a többiek is. Nem igazán érzékeltem a körülöttem lévőket, teljesen bele merültem a gondolataimba, miközben látszólag az órára figyeltem. Gondolatban teljesen máshol jártam. Egy sűrű erdőben futottam, szabadon, egy másik életben. Éltek a szüleim. Mama kacagása visszhangzott a fák között, miközben velem együtt futott. Megfordultam és a karjaiba vetettem magam és szorosan hozzá bújtam. Nem akartam soha többé elengedni. Csak öleltem és lágy hangját hallgattam, miközben egy gyönyörű dalt dúdolt nekem.

- Cassandra, minden rendben?- a kép szertefoszlotté s csak most vettem észre, hogy Mrs. Ryle szólt hozzám.

- Persze. Igen.- mondtam zavartam, miközben összeszedtem a cuccomat és kisétáltam a teremből. Elindultam a következő órámra, majd az azutánira és az azt követőre is. Mint egy szellem úgy közlekedtem az iskolában. Épp a 4. órámról vánszorogtam ki, mikor valaki megragadott hátulról. Sikítottam, és rémülten megpördültem, hogy a szorításból szabadulhassak. A szorító kezek elengedtek. Mikor felocsúdtam a rémületből, vettem észre, hogy Shaun az.

- Szia. Nem akartalak megijeszteni, csak gondoltam beszélgethetnénk.- mondta kutakodó pillantással.

- Nem ijedtem meg, csak váratlanul ért. Nem hiszem, hogy akarsz velem beszélgetni, van nálam jobb beszélgető partner is.- mondtam kicsit nagyobb éllel a hangomban a kelleténél. Furcsa mód azonban nem vette a lapot és elmosolyodott.

- Oké, akkor én beszélek, te meg hallgatod, rendben?- elképesztő. Ő volt az első, aki nem akart rávenni a beszélgetésre. Halvány mosoly ült ki az arcomra, mely csak egy futó pillanat volt és mellette bandukolva indultam el az ebédlőbe. Hangja kellemesen doromboló volt számomra, és megnyugtatott. Hálás voltam, amiért kis időre lekötötte a gondolataimat. Nem is a mondani valójára figyeltem csak a kellemes duruzsolásra a fülemben, mely egészen a tudatomig hatol, és teljesen kitöltötte azt.

Besétáltunk az ebédlőbe és a szokásos helyünkön már ott voltak Camék. Lisa intett, hogy üljünk oda. Aztán megpillantottam Cullenéket, pontosabban szólva, csak Adamig jutottam. Ahogy ránéztem, meg sem mozdult, csak meredt az ételére, amit minden bizonnyal nem fog elfogyasztani. Szörnyű lelkiismeret furdalásom volt, amiatt, hogy neki úgy kellett látni, ahogy, és el kellett viselnie a közelében. Biztos szörnyen kellemetlen volt neki és megviselte. Sóhajtottam egy és elfordítottam a fejem. Vettem egy szelet pizzát és egy dobozos cola-t.

- Szia Cass, azt hittük már sosem jössz suliba. Nélküled olyan uncsi volt itt az élet, pedig lenne mit mesélni.- kezdett bele lágy csilingelő hangján Camille. A kedves mindig vidám Camille.

- Na, van egy jó hírem számodra. Azt terveztük a srácokkal, hogy elmegyünk a tenger partra egy kicsit sziesztázni suli után, meg piknikezni. Persze csak, ha nem szakad le az ég addig. Nincs kedved velünk jönni?- kérdezte lelkesen Lisa, miközben Shaun kihúzta nekem a széket, hogy leülhessek.

- Nem hiszem, hogy jó társaság lennék.- motyogtam, de Lisa arcát elnézve, ezt nem akarta meghallani.

- Jaj, ne már Cass! Kérlek, gyere el, meglátod te is élvezni fogod.- hirtelen képek kezdtek peregni előttem. Az eszelős szájával ezeket a szavakat formálja, miközben letépi rólam a blúzomat. Hányinger lett rajtam úrrá, és leejtettem a tálcát a földre. Ki kell jutnom innen. Kerestem a legközelebbi vészkijáratott a szememmel, miközben a hányinger egyre jobban kezdett rajtam elhatalmasodni és már egész testemben remegtem. Pont Cullenék mögött volt. A francba! Most azonban nem érdekelt. Átszáguldottam az ebédlőn, egyenesen ki a friss levegőre. Az iskola egyik hátsó falának dőlve öklendeztem, arra várva, hogy gyomrom végre kiadja magából, amit kell. Pár pillanat múlva sikerült. Lerogytam a földre, és zokogni kezdtem, miközben lábaimat magam alá húztam és a mellkasomhoz szorítva átkaroltam őket.

Valamivel később ismerős hangokra lettem figyelmes. Veszekedés hangjai szűrődtek a közelből.

- Hogy lehetsz ennyire figyelmetlen?- Adam hangja volt, bár ez idegenül hangzott számomra. Most olyan dermesztően hidegen és ijesztően csengtek a szavai.

- Honnan tudhattam volna, hogy az szörnyeteg is ezt mondta neki?- vágott vissza Shaun legalább ennyire ijesztően.- Nem én voltam az, aki elkésett és nem miattam ment tökre az egész élete. Én csak próbálom vissza hozni belé az életet, amit neked köszönhetően elvettek tőle.- nem voltam benne biztos, de olyan volt, mintha morgást hallottam volna.

- Fegyelmezd magad vámpír! Nem kell, hogy még jobban halálra rémítsd szegény lányt. És jobban tennéd, ha innentől kezdve távol tartanád magad tőle, hiszen eddig csak ártottál neki.

- Te sem vagy ártatlan, rühes macska.- várjunk csak, ezt nem értem. Milyen macska? Most Shaun felöl hallottam morgást. Feltápászkodtam, hogy mielőtt még egymásnak ugranak, szétválasszam őket. Mikor befordultam a sarkon, furcsa látvány fogadott. Shaun remegett, miközben kezei ökölbe szorultak. Adam hátrált, majd leguggolt, mint aki támadásra készül. Mikor kiléptem volna, ott termett Edward és Jacob a mutáns farkas. Edward Adam elé állt, eltakarva előle Shaun és a valamit magyarázott neki, miközben Jacob higgadtan el küldte a remegő Shaun. A fiú felhorkantott, majd elrohant az erdőbe.

Kiléptem a takarásból, mikor mindhárman rám emelték az arcukat. Jacob idegesen Edwardra nézett, majd a fiú bólintott, és az indián már el is tűnt.

Edward tétován tett felém egy lépés, mire én önkéntelenül is hátráltam. Tudtam, hogy nem fog bántani, de valami azt súgta belül, hogy ne bízzak benne.

- Oké, ha nem akarod, akkor nem megyek oda.- mondta kedvesen. Szörnyen éreztem magam, mert nem tudtam elmondani, hogy nem félek tőle, csak… de igen, félek tőle. Mindenkitől félek.- Adam, vidd haza, aztán te is menj haza. Beszélned kell Carlisléval és Cassidienek sem ártana valakivel.- nem értettem kiről beszél Edward, de nem is érdekelt különösebben.

- Rendben, de nem engedem, hogy ő beszéljen vele.- mondta szárazon Adam.

- Oké, majd megbeszéljük. Most menjetek.- azzal Edward eltűnt.

Adam tétován rám nézett. Nem jött közelebb, de nem is hátrált. Gyönyörű borostyán szemeivel az arcomat fürkészte. Furcsa melegség öntött el tőle. Egy szó jutott eszembe. Biztonság. Megráztam a fejem. Mintha nem is én mondtam volna. Aztán valahogy, nem is tudom, mintha a lábaim önálló életet élnének tettem egy lépést. Riadtan néztem Adamra, aki mintha szuggerálni akarna, szemeit az enyémekbe fúrta. Egyre csak fokozódott bennem a rémület, miközben még egy tétova lépést tettem, de szemeinek rabságából nem szabadultam. Ő irányított.

- Kérlek!- nyögtem, elfúló hangon.

- Bocsánat.- mondta, és elkapta a tekintetét, mire megálltam és mintha a láthatatlan köd, ami eddig magához vonzott volna, eltűnt. Szomorú sóhaj szakadt ki belőle, majd hátrált pár lépést. Erre megmozdultam és egy tétova lépést tettem előre. Nem akartam, hogy távol legyen. Féltem, ha távolabb megy rossz dolog fog történni. Biztonság. Megint csak ez a szó lebegett előttem. Ha a közelemben volt, nem rettegtem annyira. Megmentett és segített túlélni. Értetlen arccal felnézett, mikor észre vette, hogy közeledem hozzá.

- Minden rendben?- bólintottam.

- Azt hiszem. Nem tudom. Félek.

- Nem fog senki sem bántani, soha többé. Ezt megígérem neked.

- Köszönöm.- mondtam, mikor már előtte álltam. Kinyújtotta kezét, de mikor felszisszentem leengedte.

- Sajnálom. Én…

- Nincs mit sajnálnod Cass. Megértem, ha nem bírod elviselni mások közelítését. Eddig is tudtam, hogy fáj az érintés, és ezután is tudomásul veszem. Várni fogok, amíg egyszer már nem a fájdalmat és a kínt fogja neked jelenteni.- komolyan mondta. Tiszteletben tartja a fogyatékosságomat.

- Köszönöm.- csak ennyit tudtam kinyögni, majd elindultam mellette a parkoló felé.

Miközben a hazafelé tartottunk, nem szóltunk egymáshoz. Kellemes volt a csend számomra. Mindig többet mondott, mintha beszélgetnék valakivel. A csend néha csodás dallamokat tud küldeni, csak meg kell hallani azokat. Mikor megérkeztünk, pár másodpercig egyikünk sem mozdult meg. Aztán az ajtóhoz nyúltam, de visszafordultam felé. El akartam mondani mennyire hálás vagyok neki, amiért kitartott mellettem, de végül nem tettem.

- Kösz, hogy hazahoztál.- elmosolyodott, majd biccentett egyet. Kiszálltam és integettem neki, mikor elhajtott. Besétáltam a házba, egyenesen a szobámba rontottam. Lehajítottam a táskámat és az ágyamra rogytam. Most már utat engedtem a könnyeimnek. Tudtam, hogy nem szabadna sírnom, hiszen a fájdalom, ami belülről mardos, attól nem lesz jobb, de másképp nem tudtam enyhíteni. Nem tudtam senkivel sem beszélni erről, hiszen senki sem tudja, min mentem keresztül. Mindenki átérezte ugyan a fájdalmat, de elképzelni nem tudta.

Pár órával később Amy nyitott be. Biztosan vásárolni volt. Megnézett, látta, hogy még élek, ezért kiment. Mindennap ezt csinálta. Volt egy olyan érzésem, hogy ő már feladta azt a reményt, hogy valaha megint a régi leszek. Az volt az egészben a legszörnyűbb, hogy igaza volt. Sosem leszek a régi, sosem fogok már újra nevetni Lisáékkal, és sosem leszek képes odabújni Shaun meleg ölelő karjaiba…