Jó olvasást! Hope.
11. Illatok
- Cassie ébredj!- zökkentett ki az édes álomból a kedves hang.
- Csak még egy percet… adj még egy percet.- nyögtem, mert olyan jó volt végre rendesen aludni, anélkül, hogy állandóan rémálmok gyötörnének.
- Nem lehet drágám. El fogsz késni az iskolából, és Adam is hamarosan itt lesz. Nem hiszem, hogy pizsamában akarsz iskolába menni, de ha a mai nappal új öltözködési formát találtál ki, hát legyen. Én szóltam.- A francba! A suliról megfeledkeztem. Nincs más választásom, ideje felkelni, és a való életbe lépni.
Kinyitottam a szemem, és Amy mosolygós arcával találtam magam szemben. Erre önkéntelenül is elmosolyodtam. Jó érzés volt megint mosolyogni, azt hiszem, mostantól többet fogok ennek a különös örömforrásnak élni. Miután Amy megbizonyosodott róla, hogy tényleg felkeltem, kiment a szobámból, de a lelkemre kötötte, hogy igyekezzek. Megint a régi volt.
Besántikáltam a fürdőszobámba. Még mindig elég kómás voltam, mert többször majdnem orra buktam. Végül egy hidegzuhany kellemesen felfrissített. Megfésülködtem. Hajamat most kiengedve hagytam és, hogy bebizonyítsam, jobban vagyok, fehér farmert és türkizkék tunikát vettem fel. Belebújtam a fehér balettcipőmbe és összeszedtem a cuccaimat.
Mikor lementem, Amy arcára enyhe döbbenet ült ki, miközben végigmért.
Végül elmosolyodott és visszafordult a tűzhelyhez, ahol palacsintát sütött. Tényleg csinált nekem. Mély levegőt vettem és ledobtam a táskám az egyik székre, majd leültem.
- Jó étvágyat!- tette le elém az íncsiklandozó illatú ételt Amy. Mélyen beszívtam az illatot, de most enyhe hányinger jött rám, az eddig kedvencnek hitt ételemtől. Mi baj van velem?
- Valami baj van?- kérdezte Amy kutató pillantással. Ennyire látszana, hogy rosszul vagyok az elém tett reggelitől?
- Én… nem tudom. Azt hiszem, rosszul vagyok.- fintorodtam el ismét, mert égette az orromat a palacsinta illata.
- Ó! Azt hiszem, tudom miért.- kíváncsivá tett a válasza.- Hogy is mondjam. Öhm… Voltál Rosalieval… tudod.- még mindig nem értettem, mit akar.- Szóval, te is ittál…- egy pillanatra megállt, majd mély levegőt vett és kimondta.-… vért?
Hoppá! Ezt most, hogy magyarázzam ki? Sehogy. Bólintottam, de fejemet leszegtem, mert szégyelltem magam a tettemért.
- Semmi baj Cass! Megértem, ha inkább azt választod, hiszen a vér…- megborzongott miközben kimondta-… sokkal, erősebbé tesz téged. Azt hiszem, akkor inkább elveszem. Nem szeretném, hogy kidobd nekem itt a taccsot.
- Nem!- kaptam utána. Lehet, hogy egyszer kipróbáltam és eszméletlenül finom volt, meg jól is esett, de vége. Többet nem fogok vért inni, mert én nem vagyok vámpír. Tudom, hogy egy részem az, de azt szeretném a lehető legjobban elnyomni, és inkább az emberi tulajdonságokat előtérbe hozni.- Megeszem!- visszavettem a tányért és villát vettem a kezembe. Mikor bekaptam az első falatot, majdnem vissza is köptem. Mintha fát ennék, vagy nem is tudom.
Nem baj, hamarosan úgyis visszaáll minden a régi kerékvágásba. Legyűrtem a reggelit, bár ennél nem hiszem, hogy lehet rosszabb egy palacsinta.
- Köszönöm.- mosolyogtam hálásan Amyre, de arcán még mindig ott volt egy kis zavartság.
- Nem értelek. Engem nem zavar, ha nem eszel emberi ételeket. Látom rajtad, hogy egy kínszenvedés neked ezt megenni.
- Ember vagyok!- jelentettem ki határozottan.- Emberi ételeket eszem és kész.
- Értem. Ahogy gondolod, csak nehogy nekem rosszul légy tőle. Délután átmegyünk Cullenékhez és megbeszéljük Dr. Cullennel, hogy ilyen esetben mi a teendő.- Egyszerű, csak étel és semmi vér.
Kopogtak. Mindketten a hang irányába néztünk. Adam. Megjött. Oké Cassie. Most állj fel, anélkül, hogy kidobnád a taccsot vagy összeesnél.
Felálltam, és kicsit forgott velem a világ, mintha most szálltam volna le egy hullámvasútról. Odabotorkáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Adamat nem tudtam átverni, bármennyire is erőlködtem mosolyt erőltetni magamra.
- Uramisten! Cassie, te falfehér vagy! Mi történt?- kapott a karjaiba Adam és a nappaliba vitt. Már nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt ez a reggeli dolog.
- Csak megreggeliztem. Azt hittem, nem lesz belőle gond.- nyöszörögtem. Hallottam bosszús fújtatását, de jobban lekötött, hogy a gyomrom épp magától liftezett és arra várt, hogy visszaküldje, a nagy nehezen leküldött ételt.
- Oké. Nincs baj, reméljük. Beszéltem Carlisleval. 10 perc és itt van.- jött vissza hozzám pár perc múlva Adam. Eddig bírtam. Felpattantam és rohantam a fürdőbe. A vécékagyló fölé hajoltam és hagytam, hogy a reggelim elhagyja a gyomromat. Hát, ennyi volt. Miután végeztem, kiöblítettem a számat és visszamentem, már sokkal jobban érezve magam. Viszont nagyon éhesen.
- Hát, ez nem sikerült.- állapítottam meg.
- Látod, én mondtam, hogy nem jó ötlet.- dorgált le Amy. Igaza volt. Ha egyszer engedtem a kísértésnek és a valódi táplálékforrást próbáltam, alig ha egyből visszatérhetek a régihez.
- Mindegy. Most már jól vagyok. Mehetünk.- néztem kissé mérgesen Adamra. Nem rá haragudtam, hanem magamra.
- Biztos, hogy jól vagy? Nem biztos, hogy ezek után iskolába kellene menned. Lehet, le kéne pihenned egy kicsit.
- Jól vagyok. Tényleg. Különben is, eleget pihentem már, ideje indulni, mert elkésünk.- zártam le a témát. Adam még egy pár pillanatig vacillált, majd végül feladta, látva milyen komolyak a szándékaim.
Az iskolába vezető úton csöndben voltunk mindketten. Én próbáltam magam összeszedni. Féltem, hogy mi lesz régi barátaim első reakciója a hirtelen jött változásomra. Mi lesz, ha már nem akarnak velem barátkozni? Persze ez érthető, mert hónapokig, még csak nem is érdekeltek, miért várnám el, hogy ők érdeklődjenek irántam.
Észre sem vettem, mikor megérkeztünk. Csak arra eszméltem fel, hogy egy hideg kéz az enyémbe fonódik. Felkaptam a fejem, és Adam aggódó pillantásával találkoztam.
- Minden rendben? Nem muszáj bemenned, ha még nem vagy készen rá.- megráztam a fejem. Egyszer, muszáj lesz iskolába mennem, és ha nem most, akkor kétlem, hogy valaha is képes lennék visszajönni ide.
- Nem, jól vagyok. Mehetünk.- próbáltam megnyugtatni egy mosollyal.
- Rendben.- homlokon csókolt, majd kiszállt és kinyitottam nekem a kocsi ajtaját. Oké, már csak pár lépés és a bent vagyok.
A diákok már elindultak az óráikra, noha még volt egy kis idő a becsöngetésig. A nagy kavalkádban olyan illatok kezdték facsarni az orrom, és égetni a torkom, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Levegő, ki kell mennem a friss levegőre. Kitéptem magam Adam kezéből és kirohantam az épületből. A combjaimra támaszkodva szívtam be a friss levegőt mikor kiértem. Mi ütött belém? Miért néztem úgy a többi diákra, mit potenciális reggeli jelöltekre?
- Hé, Cass. Mi történt? Jól vagy?- ez nem Adam volt. Felpillantottam és Shaun állt előttem, teljes valójában. Kicsit zavartan nézhettem, mert tekintete egyre aggódóbb lett.
- Öhm, persze. Csak kicsit nagy volt bent a tömeg.- Megcsapta az orromat az illat, ami felőle jött. Furcsa volt. Nem igazán tudtam, mihez kötni. Nem olyan volt, mint a többi emberé. Nem hasonlított ahhoz az illathoz, amilyen régen volt. Ez sokkal kellemetlenebb, de egyben izgató, és íncsiklandozó is.
- Nem úgy festesz. Ne vigyelek inkább haza?- tiltakozva felemeltem a kezem, nem akartam, hogy közelebb jöjjön. Nem azért, mert féltem tőle, na jó, be kell valljam, a férfiaktól már alapjáraton félek, de tudtam, legalábbis reménykedtem benne, hogy Shaun sosem bántana. Az sem zavart volna, ha hozzá érek, mert ugyebár vele más volt a helyzet, meg most már hordtam kesztyűt, így kisebb volt az esélye annak, hogy valaki fejébe önkéntelenül is belemásszak.
A tiltakozásom oka, nem volt más, mint az, ha közelebb jött volna, nem tudtam volna biztosítani arról, hogy nem ugrom neki a vénájának. Ó pedig, milyen gyönyörű volt, és ahogy kitüremkedett a bőre alól. Szinte hallottam, ahogy a vér hívogat, magához.
- Azt hiszem, inkább megyek.- arca hitelen elkomorodott. A válla fölött megpillantottam Adamot, amint nagy valószínűséggel arra vár, hogy a barátom végre eltűnjön.
- Sajnálom.- motyogtam.
- Nem Cass. Nem csináltál semmi rosszat. Majd beszélünk, rendben?- vonásai kicsit ismét ellágyultak. Mielőtt bármit mondhattam volna, adott egy puszit az arcomra és már el is tűnt.
- Jól vagy?- termett máris mellettem Adam. Bólintottam.
- Nem szóltál, hogy ez lesz. Azt hittem megfulladok odabent. Az illatok, olyan… égetőek voltak, hogy ki kellett jönnöm egy kicsit a levegőre.- magyaráztam kétségbeesetten. Hogyan járjak így iskolába? Ők hogyan képesek rá?
- Ez normális Cass. Önuralom, ennyi az egész. Viszont, nem gondoltam, hogy rád is ilyen hatással van. Lehet, mégis csak haza kellene, hogy vigyelek.
- Ó, nem. Ha már eljöttem, akkor végig is csinálom.
- De, ez őrültség. Csak magadat kínzod vele.
- Előbb utóbb úgyis szembe kellett volna kerülnöm ezzel a problémával. Ne aggódj, ura leszek önmagamnak. Csak nem olyan nagy ördöngösség.- mosolyogtam, mire valamit mormogott magában, de nem értettem.
- Kérlek, bízz bennem.- bújtam oda hozzá. Felnéztem gyönyörű világos sárga íriszeibe, és könyörgő pillantással néztem rá. Győztem. Megadóan bólintott, majd elmosolyodott.
- Rendben. Akkor menjünk. Csak annyit kérek, hogy ha túl sok neked, inkább szólj, rendben?- homlokon csókolt, majd bementünk az épületbe. Épp csöngettek, így sietnünk kellett órára. Szerencsére biológiával kezdtünk, így közös volt az óránk. Bementünk a terembe és a padunkhoz mentünk. Hallottam, hogy a többi diák összesúg mögöttünk, de nem érdekelt. Jól éreztem magam, azt leszámítva, hogy a torkom úgy égett, mintha valaki sósavat nyeletett volna velem.
Az óra gyorsan eltelt és még élveztem is. Na jó, ez kissé morbid volt. A vérkeringésről tanultunk, meg az értípusokról. Pont idevágó a téma. Szerettem a biológiát, és most, hogy a múltam egy részét már ismertem, ami nem volt éppenséggel teljesen emberi, érdekelni kezdett, mégis mennyiben különbözöm egy átlagos embertől.
A többi órám viszont rém unalmas volt. Persze, mint eddig is, minden kérdésre tudtam a választ, de mivel Adam nem volt mellettem, egyedül éreztem magam és féltem is. Ha nem volt a közelemben, olyan védtelen voltam, pedig nagy valószínűséggel jelenlegi állapotomban is erősebbnek bizonyultam, mint itt bárki.
Mikor kicsengettek Adam már az ajtóban várt. Hálásan csatlakoztam hozzá, mert így már nem voltam egyedül. Az ebédlőbe mentünk. Tudtam, hogy ott tudok majd beszélni Camillékkel. Mikor beléptünk, sok szem ránk szegeződött. Kicsit megijedtem, de mikor Adam bíztatóan megszorította a kezem, kicsit megnyugodtam. Elvettem egy almát, talán az nem okoz majd gondot. Elindultunk az ő asztalukhoz, ahol már ott volt Alice és Nessie.
Ma nem is láttam a többi Cullent a suliban. Félúton megtorpantam, mert meghallottam Lisa hangját. Rólam beszélgettek. Észrevették, hogy megint a régi vagyok és csöppet sem tűnt úgy, hogy haragudnának rám.
Pedig kellett volna. Elmosolyodtam, mikor azon kezdtek veszekedni, hogy ismét megpróbáljanak elhívni arra a tengerparti bulira.
- Mindjárt jövök.- szóltam Adamnak, mikor odaértünk az asztalhoz. Kíváncsian méregetett, hogy mit tervezek, de megnyugtattam.
- Csak beszélnem kell Lisáékkal. Azt hiszem, van mit.- böktem a barátaim felé a fejemmel.
- Rendben. Itt leszünk, ha valami gond adódna.- bólintottam, majd nagy levegőt vettem és elindultam Lisáékhoz.
Mikor odaértem, elszállt minden bátorságom. Lehajtottam a fejem és magamat szitkozva vissza akartam fordulni, mikor Camille megérintette a kezem. Felpillantottam és meleg mosolya minden aggodalmamat elsöpörte.
- Szia Cassie. Örülünk, hogy megint jól vagy.- mintha nem történt volna semmi az elmúlt időszakban, úgy mondta ki a szavakat.
- Sziasztok. Nos, hát igen. Jobban vagyok. Adam sokat segített.- böktem Cullenék asztala felé a fejemmel.
- Azt látom.- mondta Lisa csillogó szemekkel. Ajjaj. Ezek a lányok javíthatatlanok.
- És, van valami, vagy „csak barátok vagyunk” dolog van?- elnevettem magam, azon ahogy Lisa beszélt. Hirtelen az egész ebédlő elnémult egy pillanatra. Mikor kinyitottam a szemem, engem nézett mindenki. Cammillék is kicsit megdöbbenve figyeltek. Lefagyott az arcomról a mosoly és kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
- Hú. Ez kicsit furcsa volt.- szólalt meg végül Lisa.- Mármint ne érts félre, de mostanság te és a nevetés, nem voltatok egy lapon említhetők. Be kell valljam, ez az Adam gyerek tud valamit. Igazán megsúghatná mi a titka.- szerencsére pillanatok múlva már senki sem figyelt ránk. Mindenki visszatért az eddigi tevékenységéhez.
Nem tudom, meddig ültem ott, mert a lányok folyamatosan beszéltek. Végül csak megkérdezték a tengerparti programot, melyre örömmel rábólintottam. Régen buliztam már velük, rám fért egy kis szórakozás. És így talán Shaunnal is tudok beszélgetni egy kicsit. Hiányzott nekem, mert olyan régen beszélgettünk már. Fontos volt számomra, és nagyon úgy tűnt haragszik rám valami miatt. Talán, Adam miatt? Tudom, hogy nem kedveli Cullenékat, de valahogy meg kell értetnem vele, hogy ők jóemberek és nem akarnak nekem ártani.
Nem sok dologban voltam biztos, de ebben igen. Eddigi életem során sokan bántottak. Túl sokan. Azt hiszem itt az ideje, hogy olyan embereket is megismerjek, akik ennek az ellenkezői. Elvégre egy emberrel nem történhet mindig rossz. Néha, muszáj, hogy jó dolgok is történjenek vele, hiszen akkor nem lenne meg az egyensúly. Nekem meg pontosan erre volt szükségem. Több rossz dologban volt részem, mint sok embernek egész élete során. Most már nem akarok több ilyet. Csak pozitív boldog élményeket akarok, és mindent meg is fogok tenni azért, hogy a múltam ne árnyékolja be ezt a tervemet. Viszlát múlt, üdv. vidámabb jövő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése