Egy perc múlva egy ezüstszürke Volvohoz értünk, és Adam gyengéden a hátsó ülésre fektetett. Már ült volna be mellém, de felszisszentem. Nem akartam, hogy bárki szennyezett testem közelében legyen.
- Gyere Adam! Szállj be előre. Mennünk kell Carlislehoz!
- Ne, ne, ne… Haza akarok menni! Haza…- nyöszörögtem riadtan.
- Kérlek Cassie…-kezdett bele Adam, de Edward közbe vágott.
- Rendben. Akkor hazaviszünk.
- De Edward…
- Most nyugodt környezetre van szüksége, olyanra, amit ismer. Az aggodalmaskodás helyett inkább szólj Carlislenak, hogy Amyhez visszük.- beszálltak az autóba és Edward gázt adott. Adam már hívta is a dokit, miközben többször aggodalmasan rám pillantott. Minden egyes pillantása égette beszennyezett bőröm, mintha a pokol lángjai nyaldostak volna. Szívem szerint most azonnal kiugrottam volna a kocsiból, és soha többet nem jöttem volna vissza ide, mert nem akartam bemocskolni senki mást a jelenlétemmel.
Miközben ezek a gondolatok futottak végig az agyamon, Edward még szorosabban kezdte markolni a kormányt. Pár perc múlva az autó megállt, és mikor Adam kiemelt a kocsiból, Amy halálra vált arccal rontott ki a házból.
- Te jó ég, hogy történhetett ez? Megígértétek, hogy vigyázni fogtok rá, azt mondtad, nem esik bántódása!- üvöltött hisztérikusan, miközben Edward mellkasát püfölte.
- Ezt beszéljük meg inkább odabent!- mondta Edward, miközben lehámozta magáról Amyt. A nő bólintott és elindultunk befelé.
Már épp megkértem volna Adamet, hogy a szobámba vigyen, mikor elindult felfelé az emeletre. Nem tudom, honnan tudta, melyik az én szobám, de egyenesen odavitt.
- Most, egy kis időre magadra hagylak, de hamarosan visszajövök.- suttogta Adam mielőtt távozott. Csak ezt a pillanatot vártam, azt, hogy végre egyedül legyek. Valahogy sikerült odatántorognom a fürdőszobámig, ahol nem mertem belenézni a tükörbe, mert attól féltem, hogy egy szörnyeteg néz vissza rám. Ezért mielőtt felkapcsoltam volna a villanyt, egy törölközővel letakartam a tükröt. Ezek után beálltam a zuhany alá és megindítottam a meleg vizet, és mivel úgy gondoltam, hogy a szennyeződést nem tudnám magamról ledörzsölni szivaccsal, egy körömkefével kezdtem sikálni a mocskot.
Abban reménykedtem, hogy majd látni fogom, ahogy eltűnik az iszonyatos piszok a bőrömről, de bármeddig és bármilyen erősen próbálkoztam, nem sikerült. Sőt, most már fertőzött véremet is láttam. Miközben próbáltam megtisztítani a testemet, nem vettem észre, hogy Amy rám nyitott.
- Úristen! Cassie ne!- kiáltotta el magát mielőtt rám ugrott. Felsikítottam a váratlan támadástól, és mikor észrevettem, hogy ő az, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, nehogy megfertőzzem.
- Mi történt?- kérdezte riadtan az épp belépő Carlisle, de elég volt rám néznie, máris elszörnyedt. Rémes volt látni az ijedséget a szemében, ahogy megpillantotta bemocskolt bőrömet. Nem hiszem, hogy képes leszek arra, hogy azzal a tudattal éljek együtt, hogy már senkinek sem kellek ilyen fertőzötten.
- Szia Cassie! Látom nem vagy valami jó bőrben.- tehát igazam volt. A beszennyezett bőröm látványától lett rosszul.- Mondd csak, esetleg megvizsgálhatnálak?- visszatartott könnyeimtől nem tudtam megszólalni, ezért csak megráztam a fejem.- Rendben, akkor majd később visszajövök.- mondta, mielőtt kiment.
- Gyere, drágám! Menjünk a szobádba!- szólt Amy és már nyújtotta felém a kezét, de én csak a fejemet ráztam megingathatatlanul.
- Één… aakaaroook… egyedüül… le..lenni.- nyöszörögtem rekedt hangon, mire Amy elszomorodott, majd lassan hátat fordított nekem és kivánszorgott.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy mindenki elhagyott a fertőzés miatt. Csak ültem a már sötét fürdőm zuhanytálcájában, és nem láttam semmi mást, csak a mocskos sötétséget magamon és körülöttem a tiszta fényt. Úgy éreztem, meg kell halnom.
Visszatántorogtam a szobámba és azonnal az ágyamra vetettem magam, nem volt erőm felöltözni sem.
Újra a sötét sikátorban voltam a két szadista állattal és minden kezdődött elölről. A kabát letépése, a blúz széttépése, a mellem megmarkolása, mely most is ugyanúgy fájt akár az első alkalommal. A nagydarab ismét szétfeszítette a combjaimat, de most mikor belém hatolt, már fel tudtam sikítani a fájdalomtól.
Kinyitottam a szemem és nem láttam mást, csak a sötét szobámat. Tehát csak egy rémálom volt, meg sem történt. Akkor nem is vagyok meggyalázott és beszennyezett. Ekkor, azonban fájdalom nyilallt a csuklóimba, és mikor riadtan a szemem elé emeltem a kezeimet, megláttam a kék és lila foltokat és a fertőzés nyomait a bőrömön. Mégis megtörtént. Bemocskoltak, megbecstelenítettek, tönkre tettek. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, úgy éreztem, ordítanom kell, de egy hang sem jött ki a torkomon.
- Szia Cassie!- bújt be félénken Adam.- Hogy vagy?- nem tudtam, mit válaszoljak, hogyan írjam le azt az érzést, amely most belülről pusztított. Végül csak halkan ennyit mondtam:
- Sajnálom.
- Nem Cass, én sajnálom. Ha oda…- kezdte volna, de félbeszakítottam.
- Menj el!
- Rendben. Ahogy akarod.- majd becsukta az ajtót, és ismét egyedül maradhattam a fájdalmammal.
Végignéztem magamon. A látványtól hánynom kellett. Egész testem tele zúzódásokkal és azzal az undormánnyal, amivel bemocskoltak. Nem bírtam magamat elviselni. Felkaptam egy melegítő nadrágot meg egy szürke pólót, többre nem voltam képes. Odavánszorogtam az ablakhoz, és a felnéztem a csillagos égre.
- Miért pont én? Miért kell ennyit szenvednem? Az eddigi nem volt elég?- tettem fel magamban a kérdéseket, miközben a gyönyörű csillagokat csodáltam. A szemeimben ismét könnyen gyűltek. Szörnyeteg vagyok, és nem érdemlem meg, hogy ilyen gyönyörű dolgot lássak. Megfordultam és lekuporodtam az ablak alá. Lábaimat felhúztam és átkaroltam a kezeimmel. Csak ültem ott és hallgattam a csendet. Nem akartam aludni, nem akartam semmit sem. Meg akartam szűnni létezni.
Tudtam, már sosem lennék a régi. Soha többé nem akartam innen kitenni a lábam, nem akartam emberek között lenni. Nem akartam, hogy lássák megbélyegzett testemet, melyet ez a fertő beszennyezett.
Miközben életem eme szörnyű végkifejletén gondolkodtam, hangokat hallottam beszűrődni az ajtón kívülről.
- Jasper! Könyörgök, ne csináld!- hallottam Alicet, ahogy könyörög.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!- majd Jasper benyitott a szobámba.
De bárcsak ne tette volna! Mert ahogy rám nézett, fájdalmas grimasz ült ki az arcára, felordított fájdalmában, és görcsösen rángatózott, miközben a földre zuhant. A következő másodpercben Alice rontott be, és kivonszolta Jaspert, közben gyilkos pillantásokat lövellt felém.
Megcsóváltam a fejem. Azt hiszem, ennél rosszabb már nem lehet. A puszta látványomtól Jasper teljesen kiakadt, és ezért Alice most gyűlöl. Úgy gondolom, magamnál jobban senki sem gyűlölhet engem. Éppen ezért, mindenki jobban járna, ha megszűnnék létezni egész valómban.
Esetleg, ha találnék egy fegyvert a házban… Nem, az túl hangos lenne. Akkor… Mi lehetne jó? Kötél? Áhh! Az túl macerás, és hosszú. Aztán szöget ütött a fejemben egy gondolat. Gyógyszer! Igen, erre van most szükségem.
Amy szobájában biztos van pár doboz fájdalomcsillapító, talán nyugtató is. Igen, a gyógyszer jó ötlet. Feltápászkodtam és visszasétáltam az ágyhoz. Leültem és az agyam járni kezdett. Talán, ha lemennék és felhoznék egy pár tablettát, akkor senki sem venné észre. No, persze. Vámpírok, és nem hallanának meg? Lehet mégsem olyan jó ötlet.
Nem, már elterveztem. Feladom, mert így nem élhetek tovább. Tudom gyáva dolog, csak úgy elmenekülni a problémák elől, de ekkora szégyen mellett, amit érzek ez már nem oszt, nem szoroz. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam és körbenéztem, sehol senki. A lépcsőhöz osontam és hallgatózni kezdtem. A hangokat tisztán hallottam, így sikerült leszűrnöm, hogy Carlisle van már csak ott, és ő is épp indulni készült. Nagyon reméltem, hogy nem hall meg és jobban lefoglalja Amy megnyugtatása.
Lelopakodtam a lépcsőn, pont nem vettek észre, mikor elosontam a nappali előtt és balra fordultam, egyenesen Amy szobájának fürdőszobája felé. Bementem, és a kis helyiségben vadul, de mégis olyan halkan amennyire csak lehet, kutakodni kezdtem. Megnéztem a kis szekrényben és az összes létező helyen, de semmi. Az nem lehet, hogy ne tartson itthon gyógyszereket, hiszen a múltkor nekem is akart adni. Körbenéztem még egyszer, és mikor már feladtam volna, az ajtó mellett megpillantottam egy kis elsősegély dobozt. Felkaptam és kinyitottam. Volt benne sokféle gyógyszer, de nekem nem ilyenre volt szükségem. Aztán megtaláltam. Egy doboz nagyon erős altató. A használati utasítás szerint felnőtt ember egy nap maximum 1-et szedhet be. Akkor azt hiszem, egy egész doboz bevétele halálos lehet. Ez kellett nekem. Zsebre vágtam a flakont és visszatettem a ládát a helyére.
Visszaosontam a szobámba és kulcsra zártam az ajtót, hogy senki ne zavarhasson, mikor elmegyek. Leültem az ágyamra, majd elő vettem az altatót a zsebemből. Nagy levegőt vettem. Meg tudom csinálni, hiszen már úgy sincs veszteni valóm. Nem tarthat vissza semmi, hiszen emberileg már senki sem vagyok és így Amynek sem kell miattam szégyenkeznie. Ezzel az ő életét is megkönnyítem.
Remegő kézzel lecsavartam a tégely tetejét és a már korábban előkészített vízzel együtt az ablakomhoz vánszorogtam. Odahúztam egy széket és leültem, miközben megváltásom kulcsa kezemben volt. Kinéztem a gyönyörű éjszakába. Ez volt az utolsó dolog, amit életemben látni akartam. Letettem az ablakpárkányra a vizet, majd a doboz tartalmát a markomba öntöttem. Bekaptam az egészet, majd a víz segítségével lement az összes.
A poharat letettem a földre és kinyitottam az ablakot. Tudtam, hogy legalább 10 percnek el kell telnie mire a gyógyszer hatni fog. Semmit nem fogok érezni az egészből, csak egyszerűen elalszom, és végre megszabadulhatok az emberi létem fájdalmaitól. Éreztem, ahogy a hűvös levegő cirógatja az arcomat. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak.
Pár perc elteltével kezdtem érezni a pirulák hatását. A fáradság kezdett rajtam eluralkodni, szemeimet pedig alig bírtam nyitva tartani. Már épp elszenderedtem volna, mikor valaki dörömbölt az ajtón. Nem figyeltem oda, csak át akartam magam adni az öntudatlanságnak, hogy végre a szüleimmel lehessek a végtelen csöndben és nyugalomban.
- Cassie, ne csináld ezt! Nem a te hibád volt, ami történt.- Amy volt az. Nem tudom, hogyan jött rá, de nem is érdekelt. Már semmi sem számított. Lehet haragudni fog rám a tettemért, de végső soron jobb lesz így neki is. Nem akartam tovább nézni az elkínzott arcát, amit az irántam tanúsított szánalomból mutatott, miközben bárhol lett volna csak nem velem.
Kizártam Amy kétségbeesett kiabálásának és dörömbölésének hangjait, és átadtam magam a szer hatásának. A hangok kezdtek halkulni, és már közel voltam a semmihez, már csak egy hajszál választott el tőle. Az utolsó, amit még érzékeltem, valami reccsenés, majd valami hideg érintése magamon. Aztán minden elcsendesedett és sötét lett. Lebegtem a semmiben. Sikerült. Meghaltam. Megpillantottam a távolban valami fényeset, amely úgy hívogatott, hogy elindultam felé. Ahogy haladtam egyre közelebb megpillantottam a mamát, meg a papát. Rohanni kezdtem, hogy minél hamarabb velük lehessek, mikor egy távoli hang kezdett szólongatni.
- Cassie, Cassie! Ne, hagyj itt, kérlek! Gyere vissza hozzám! Szükségem van rád!- megtorpantam és körbenéztem. Sehol semmi, mégis éreztem, hogy ez a hang valahonnan a távolból jött. A hang bársonyos és hívogató volt. Lehetett érezni benne a kétségbeesést és a fájdalmat. A szüleimre pillantottam. Velük akartam lenni, de ez a hang egyszerűen megállított, mielőtt beléptem volna a fénybe.
- Cassie, menj vissza hozzá! A te időd még nem jött el!- szólalt meg a mama kedves hangján, amitől éles fájdalom hasított belém. Legszívesebben odarohantam volna, de nem tudtam közelebb kerülni hozzájuk.
- Szeretünk téged, és várni fogunk, mikor majd itt lesz az idő, de most szükség van rád odaát.- azzal a fény eltűnt és vele együtt a szüleim is. Megint csak a sötétség és a végtelen űr vett körül.
Aztán megint hallottam azt a bársonyos könyörgő hangot. Elindultam a hang irányába, ami egyre erősödött, majd hirtelen, mintha zuhanni kezdtem volna, és hatalmas puffanással földet értem volna.
A fejembe hasogató fejfájás nyílalt, és irtózatos éhség lett rajtam úrrá. Visszajöttem. Bár nem vagyok halott. Még ezt sem kaphattam meg, pedig már olyan közel voltam hozzá. A mama azt mondta, nekem még dolgom van ebben a világban, de mégis mit tehetnék én egy ilyen testben, ilyen gyalázatosan.
Megpróbáltam kinyitni a szemem, melyekre mintha ólomsúly nehezedett volna. Először csak homályos foltokat láttam, majd szép lassan kezdett kiélesedni. Felismertem a szobát. Az én szobám volt, én pedig az ágyamban feküdtem. Fel akartam kelni, mikor valami megmozdult és egy pillanat múlva két gyönyörű szempár fúródott az enyéimbe. Ezek nem szép borostyán színűek voltak. Sötétek, szinte feketék és mély fájdalmat és gyötrődést mutattak.
Aztán, mintha csak keresztül néztek volna rajtam, a gyönyörű szemek tulajdonosa visszasüppedt a székbe, ami az ágy mellett volt. Nem értettem. Talán nem vett észre, vagy mi? Végignéztem az alakon és végre leesett, hogy Adam az. De mégis mit keres itt és miért olyan szomorú? A fiú kifújta a levegőt majd megrázta a fejét és összeroskadva az ágyra dőlt felső testével. Riadtan húzódtam el, nehogy hozzám érjen, mire ismét felkapta a fejét és mint aki nem hisz a szemének olyan közel hajolt hozzám, hogy a lélegzetem is elakadt. Végignézett rajtam, amitől nagyon rosszul éreztem magam majd kikiabált.
- Gyertek! Visszajött! Cassie, visszajött.- majd visszafordult és szemeiben mintha kis öröm csillant volna meg. Pár pillanat múlva a doki, Edward, Alice és Amy jelent meg.
- Ó, Cassie! Azt hittem, hogy örökre elveszítelek.- borult a nyakamba szipogva Amy, mire felszisszentem. Még mindig fájt az érintés, még ha kedveskedésnek szánta. Aztán hirtelen összeállt a kép. Nem véletlenül jöttem vissza. A harag kezdett elönteni és eltoltam magamtól Amyt.
- Miért nem hagytál elmenni? Miért?!- kiabáltam, miközben a könnyek ismét utat törtek maguknak. Amy megdermedt. Mind egy pillanatra márványszobrokká váltak.
- Te meg akartál halni?- kérdezte hitetlenkedve.
- Igen, és sikerült is volna, ha nem akadályoztok meg benne. Már olyan közel voltam. Csak egy lépés választott el attól, hogy a szüleimmel lehessek odaát, de úgy tűnik eme apró örömöt sem kaphattam meg.
- Hogy mondhatsz ilyet, Cassie?- szemeiben könnyek gyűltek. Tudtam, hogy megbántottam, de haragudtam rá. Ő nem tudja milyen érzés ebbe a testbe bezárva lenni. Egyszerűen hányingerem lett a tudattól, hogy a fertőzött testemre gondoltam.
- Én… egyedül akarok lenni.- motyogtam, nem nézve egyikükre sem.
- Ó, azt már nem kisasszony! Még egyszer ezt nem játsszuk el.- felkaptam a fejem, Amy meglepő válaszára. Hirtelen egész testemen a harag érzése söpört végig, mint valami futótűz. A másodperc töredéke alatt támadtam rá. Az egyik pillanatban még az ágyon kuporodtam össze, a másikban meg már Amyn ültem és a nyakát szorítottam, miközben furcsa morgás tört elő a torkomból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése