1. Segítség a múltból
A nevem Cassidie Davis. Egy nem mindennapi 17 éves lány vagyok. 6 éves koromig normális életem volt, már mihez képest. A szüleim nagyon szerettek, de még a széltől is óvtak. Kis koromtól kezdve szó szerint úgy nőttem, mint a gomba. Még nem voltam egy éves, mikor már folyékonyan beszéltem és futkároztam. Hiper érzékeny fotografikus memóriám van, így bármit, amire csak ránézek megjegyzem, és egy életre belevésődik az emlékezetembe. Ez még nem is lenne gond, de 5 éves koromban kiderült, hogy ha valami tárgyhoz, vagy technikai berendezéshez, vagy növényhez hozzáérek, az úgymond megnyílik előttem. Egy pillanat alatt látom, és megtanulom, hogyan működik. Feltehetően ezért ölték meg a szüleimet 6 éves koromban egy tavaszai estén. Sosem felejtem el azt az éjszakát. Két alak berontott és a szüleimet lelőtték, majd engem is.
Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre. Nem tudom, de túléltem. Nem tudom ki mentett meg, csak egy borostyán színű szempárra emlékszem az egészből. Igazából nem is érdekel, hiszen annak a szempárnak a tulajdonosának köszönhetem pokoli életem. Miután felgyógyultam a kórházban, árvaházba kerültem. Furcsa dolgok történtek ott velem. Ha valaki hozzám ért, lepergett előttem egész addigi élete, a jelenje és a jövője is. Minden egyes érzelem és gondolat áthatolt a tudatomba. Kisgyerekként nem tudtam, hogy ez nem normális, ezért az embereknek elmeséltem. Sokan megijedtek tőlem. Furcsának, idegennek tartottak.
10 éves koromban elmegyógyintézetbe zártak. Állandóan csak vizsgáltak, és kísérleteztek rajtam. Utáltam itt lenni. Szörnyű fájdalmakon és kínokon mentem keresztül. Sokszor, annyi ember ért hozzám, hogy úgymond kicsapott nálam a biztosíték és rátámadtam az emberekre. Ilyenkor sokszor napokra benyugtatóztak. 10 éves korom óta egyszer sem láttam napfényt. Amióta bezártak ide, teljesen elszigetelve éltem. Nem tudtam, hogy más velem egykorú gyerekek mit csinálnak, vagy hogy mi történik a külvilágban.
Nemrég, megszöktem. Ha jól számolom, pont a 17. születésnapom éjszakáján történt. Megint rátámadtam egy orvosra, ezért belőttek. Estére nagyjából magamhoz tértem, és mivel tudtam, hogy nem zargatnak, némi esélyem volt a szökésre. Elővettem rég rejtegetett képességem, és így könnyen átjutottam a biztonsági berendezéseken. Végül egy ablakon kimásztam és onnan, már gyerekjáték volt kijutni. A mozgásom olyan gyors, hogy emberi szemmel nem látni mást, csak elmosódott alakot.
Most épp egy repülőn ülök. Forks az úti célom. Régen volt ott egy nagy házunk. Azóta, nos, mióta egyedül vagyok, nem járt ott senki. Minden bizonnyal üresen áll. Ott majd újra kezdhetem az életem. Minden bizonnyal ott nem fognak keresni, hiszen ez Washington állam legesősebb kisvárosa. Ide általában nem jönnek, hanem innen menekülnek az emberek. Nekem azonban pont kapóra jött.
Késő délután szállt le a gép Seattleben. Onnan buszra szálltam és Forksig meg sem álltam. A busz este, sötétben érkezett meg. Szerencsére a memóriámnak köszönhetően az útvonalra pontosan emlékszem. A ház az erdő szélén volt. Elzárva a kíváncsiskodó szemektől, de mégis közel a civilizációhoz.
Kétemeletes viktoriánus korabeli ház. Hófehér fa gerendákkal és fekete zsanérokkal az ablakokon. Furcsamód nem tűnt olyan elhagyatottnak, mégis kizárt, hogy bárki is járt volna itt az elmúlt 10 évben. Szerencsére a pótkulcsok ugyanott voltak, ahol annak idején a papa hagyta. A küszöb alatt egy kis mélyedésben. Kivettem és kinyitottam az ajtót.
Dohos szag és por mindenütt. Becsuktam az ajtót és körbenéztem. Semmi sem változott. Az előszobából nyílt a nappali, amelyben hatalmas könyvespolcok voltak. Középen egy kanapé, amellyel szemben egy tévé volt. A kettő között egy régi tölgyfa asztal, rajta még a 10 évvel ezelőtti újságok. A konyhába mentem, ami a nappaliból nyílt. Középen egy régi stílusú tölgyfa, étkező asztal állt. Az anyám szerette a tölgyfa bútorokat, ezért elég sok volt belőlük a házban. A konyhabútor világos márványlapokból készült és jól felszerelt volt. Hűtő, tűzhely, mosogató gép. Megnéztem, hogy van-e víz és áram. Szerencsére igen.
A szekrényekben kaja és innivaló nem volt, ezért holnap ez lesz az első dolgom. Felmentem az emeletre. Az első dolgom, apám dolgozószobájának felderítése volt. Meg kell tudnom, kik voltak ők valójában, és hogy én ki is vagyok. Az íróasztalán papírok összevisszasága volt. Számlák és szerződések. Semmi furcsa, vagy különös. Aztán az egyik fiókjában, egy dossziéra bukkantam.
Kinyitottam, és egy csomó hamis igazolvány meg papír volt benne. Furcsa mód mostanság lehettek elkészítve, mert az egyik igazolványon a saját arcom köszönt vissza, de nem az a kislány, aki 10 évvel ezelőtt voltam. Az a kis szőkésbarna hajú hófehér bőrű zöldszemű kislány. Ezen a képen sötét barna hajam volt és a mostani arcom. Először kissé megijedtem, hiszen mielőtt repülőre szálltam volna, elmentem a régi házunkhoz és befestettem a hajam ilyen színűre, hogy ha keresnének Phoenixben, ne legyek olyan felismerhető.
Személy igazolvány, jogosítvány, és egyéb papírok az ISKOLÁBA? Na nem! Én nem tudok iskolába járni! Mármint sosem voltam így emberek között. Félretettem a hivatalos papírokat és egy borítékon megakadt a szemem. Ez állt rajta:
Cassidie Davisnek.
Kinyitottam és gyorsan végigfutottam a sorokat. Ez apám kézírása. Részletesen leírta, hogy sajnálja, amiért ezeket a borzalmakat át kellett élnem. Várjunk csak, hisz meghalt. Aztán tovább olvastam. Elmagyarázta, hogy valaki megjósolta nekik, hogy mi fog történni azon az éjszakán, és hogy velem mi fog történni a jövőben. Ezért tudtak a múltból segíteni.
Azt írja, kezdjek új életet, járjak iskolába. Valaki már elintézte a papírokat és van hivatalos gyámom is, aki egy távoli rokona apunak. Minden irat, ami kell, azt megtalálom ebben a dossziéban, és Boldog Születésnapot is kíván.
Ehhez le kellett ülnöm. Ki a fene lehet, aki segített nekem? És kik voltak a szüleim. Ki, vagy mi vagyok én? A papírokat visszatettem a dossziéba és levittem a nappaliba. Mivel péntek van, ezért még van két napom berendezkedni és felkészülni a hétfőre. A személyi igazolványomon egy másik név állt: Cassandra Dawson.
Nem sokban különbözik az eredetitől, de pont emiatt nem lesz feltűnő a kíváncsiskodó szemeknek. Legfeljebb majd Cassie helyett, a Cass becézést használom.
Vettem egy forró fürdőt, majd anyám ruhái között kerestem, valami alvósat. Lementem a nappaliba és a kanapén elaludtam.
Másnap reggel furcsa zajokra és legfőképp finom illatokra ébredtem. Várjunk csak. Valaki van a házban! Megtaláltak! A francba! Felpattantam és a konyhába suhantam. Egy nő állt a tűzhelynél és baconos tojásrántottát készített. Finom testalkatú, normál magasságú nő volt. Fiatal, kb. a 20-as évei közepén járhat, a bőre olaj barna árnyalatú és a haja sötétbarna.
Nem tűnt olyan intézetbeli végrehajtónak, de nem lehet az ember elég óvatos. Megfordult. Akkorát sikítottam, hogy az egész ház bele remegett. Berohantam a fürdőszobába és magamra zártam az ajtót. Nem azt vártam, ami a szemem elé tárult. Annak a nőnek az arca pont olyan volt, mint az enyém. Vá-Várjunk csak. Cassie már megint csak képzelődsz. Átgondoltam még egyszer. Nem mégsem volt olyan. Ennek a nőnek sokkal emberibb arca volt. A ráncok már kezdtek látszani gyönyörű arcán, és nem is volt olyan gyors, mint én.
- Cassie! Bocsánat, amiért megijesztettelek! Tudom, hogy félsz és most mindenkiben az ellenséget látod, de engem az apád küldött ide.- kopogott be a nő, és mondta bársonyos hangon.- A nevem Amy Dawson! Apád engem bízott meg annak idején, hogy ha felbukkansz vigyázzak rád, és gondodat viseljem.
- Honnan tudnám, hogy igazat mond?- kérdeztem gyanakvóan.
- Azt könnyen kiderítheted.- a fenébe, tud a képességemről. Vajon még mi mindent tudhat rólam. Lehet, tudja, ki is vagyok valójában és, hogy kik a szüleim voltak.
Kinyitottam az ajtót, de még mindig gyanúsan méregettem. Próbáltam keresni valamit, amiből rájövök, hogy hazudik. Nem találtam. A nő minden idegszálával igazat mondott.
- Na, így már mindjárt más.- mosolygott kedvesen, amitől kicsit meg is lágyultam.
- Gyere, készítettem reggelit. Úgy gondolom, farkaséhes vagy.- elindultam utána vissza a konyhába és leültem az asztalhoz. Nem szóltam egy szót sem, miközben elém tette az íncsiklandozó illatú rántottát, és egy pohár narancs juicet. Miközben ettem, az egyik szememet folyamatosan rajta tartottam és kész voltam bármikor menekülőre fogni.
- Látom, tényleg éhes voltál.- mondta, miközben elvette a tányéromat. Még véletlenül sem akartam hozzá érni, ezért inkább nem nyújtottam oda a tányért, hanem kezeimet az ölemben pihentettem.
- Na, és mi a terv mára?- kérdezte lelkesen. Feladom! Ez a nő még a légynek sem tudna ártani. Ha már itt van, akkor biztosan nem akar nekem ártani, hisz régen megtehette volna.
- Vásárlás.- böktem ki.
- Ó. Erről meg is feledkeztem. Hiszen egy darab ruhád sincsen, mióta…- nem fejezte be a mondatot.
- Igen. Nem ártana egy pár dolgot beszereznem.
- Akkor irány Port Angeles. Ott lehet egy pár jó rucit venni.- lelkendezett majd el kezdett mosogatni.
Visszamentem a fürdőbe és megfésülködtem, újonnan kapott fésűmmel és anyám ruhái között találtam egy farmert, meg egy pólót. Ezeket felvettem és örömmel nyugtáztam, hogy pont olyan mintha rám öltötték volna. Tornacipőt húztam és kapucnis pulcsit vettem fel, aminek ujja hosszabb volt a kelleténél, így biztosította, hogy ne érjenek hozzám az emberek, és fordítva is.
20 perc múlva, már Amy kocsijában ültünk és Port Angeles felé száguldottunk. Persze szerintem ez nem volt annak nevezhető, hiszen még csak 80-nal sem mentünk.
- Ha akarod, megmutathatom neked a várost, és hogy mi minden történt a nagyvilágban az elmúlt években.- törte meg a csendet Amy.
- Köszönöm. Az, jó lenne. –mondtam félénken. A továbbiakban, csöndben utaztunk. 1 óra múlva megérkeztünk, és kicsit megrémített a sok ember.
- Nyugi! Itt vagyok veled. Nem lesz semmi gond.- mondta miközben megölelt. Megtörtént. Villámcsapásként ért az összes emléke, érzelme és gondolata. Tényleg apám küldte, és nem rossz szándékú lány. Forksban nőtt fel, teljesen átlagos.
- Ó! Bocsáss meg! Elfelejtettem.- mentegetőzött. - Nem tudom, hogy történt.- hadarta, teljesen rémülten. Szegény azt hitte, hogy csak a kezeimnek kell takarva lenni. De jó is lenne. Ha bármilyen csupaszon maradt bőrfelületemhez hozzáér, akkor is megtörténik. Lehet, inkább papírba kellett volna becsavarni magam. Hogy a fenébe fogom átvészelni az iskolát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése